Ennek a történetnek nemigen van helye a blogon, nem az én mesém, és nincs köze az egészségpolitikához. A Szememfénye Alapítvány munkatársa meséli el egy kisfiú történetét, az emberek meg segítettek. Hétfőn meg egy mentőautó és az Alapítvány munkatársai elviszik Danikának az ismeretlen emberek ajándékait.

Danika története: "A tegnapi napon nagyon megható feladatot teljesítettünk. Mentőautónkkal "haza" szállítottunk egy pici fiúcskát, aki még egy esztendős sem volt. Ritkán fordul elő, hogy egy pici gyermekkel nem utazik szülő, ilyenkor egy betegkísérő ül a mentőben, aki ez alkalommal én voltam.

Már a Gyermekklinikán nagyon szívhez szóló volt, ahogy a nővérek készítették a hosszú útra a kisfiút: volt akinek a könnye csordult ki, a többiek pedig vissza-visszalépve belecsempésztek valamit az nejlonzacskóba, amit vele kaptunk. Így kezembe nyomtak egy cumisüveget teával, meg egy bébiételt kiskanállal, de bekerült a zacskóba egy plüsállatka és egy-két kisruha is. Éreztem, ő egy különleges eset, aki mindenkinek a szívéhez nőtt.

Később megtudtam, hogy a kisfiút pár hete, súlyos bántalmazás után eszméletlenül szállította kórházba a mentő: karja eltörött, fogát kirúgták, agyrázkódása volt, testszerte hónapok óta kapott ütésnyomokat viselt, még a szeme is bevérzett.

Egész nap a hatása alatt voltam az esetnek, pedig tudom, biztosan nem egyedi. Ő mégis ott ült a mentőben velem szemben, a babahordóban, hatalmas szemeivel csak kérdően nézett rám. Egyetlen szava sem volt a három órás út alatt. Többször megsimogattam a kis kezét, és visszagondoltam, vajon hány nővérke tehette meg előttem ezt az elmúlt napokban már. Hogy talán több szeretetet és simogatást kapott, - sőt biztosan, - az elmúlt két hétben, mint egész eddigi rövöd élete alatt, "otthon".

Gyönyörű kisfiú volt. Hála  jó Istennek, intézkedtek a klinikáról, így kiemelték a közvetlen családjából. Idős nagyszüleihez szállítottuk, egy aprócska falu földes utcájának a legutolsó házikójába, egy egyszobás vikendházszerűségbe. Az udvaron rendezett veteményeskert volt.

Még most is elszorul a torkom, amikor visszaemlékszem a pillanatra, amikor megállt a gyermekmentő autónk a ház előtt. Egy idős, törékeny nagymama szaladt ki a zuhogó esőben a sáros kerten át, de kértem, hogy menjen vissza egy kistakaróért, mert a babán csak egy body volt, és pár napja még tüdőgyulladással is kezelték.

Percekig vártam, karomban a picivel, míg a nagymama kicsit tétován visszaszaladt takaró nélkül. Az ugyanis nem volt nekik. Egy törölközőbe csavartam a kisfiút, és a nagymama kezébe adtam, aki már szinte könyörgött, hogy karjába vehesse kisunokáját. Követtük őket az apró lakás félhomályos konyhájába, ahol a nagyapa ölelte magához őt nagy-nagy szeretettel: Kicsikém! Hát megjöttél! Nagypapa elvisz majd kocsikázni...

Elmerültem gondolataimban, míg körbepásztáztam a puritán szobát, ahol sehol egy játék, egy gyermeknek való kellék. A kiságy csak a szélfogóban kapott helyett, mert oda fért el. Mellette egy babakocsi állt. Látszott, hirtelen szakadt az idős emberekre a babagondozás terhe.

Ekkor fülig érő szájjal, egy félős, pici lány bújt elő a sötét szobából. Olyan 5 éves forma lehetett és csak tapogatta kistestvére lábait, kezecskéit. Boldognak tűnt, hogy újra látta őt. Vajon ő is áldozat? Csak találgattam, kérdezni nem mertem. Beszélt helyettünk a csönd.

- Látod, itt lakik most a testvérkéd is velünk - mondta végül a nagypapa Danikának. Nem hagyott nyugodni a történetük, még éjjel is velük álmodtam. Annyi minden kavarog bennem, de nem biztos, hogy publikus lenne, ha mindezt megosztanám.

Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy feladunk postán a nagyszülőknek egy csomagot: benne kisruhákkal, játékokkal, élelmiszerrel. Azt hiszem, megérdemlik. Lehet, hogy mélyszegénységben élnek, de a szeretet ott volt a szemükben, ölelésükben. Vajon ők, az apai nagyszülők, milyen éjszakát tudhatnak maguk mögött? GY.B."