Késő van. Tudom, aligha fog hívni. Furcsa, hogy szorongok, féltem, aggódom, pedig nem azért néma a telefon, mert valami baja van. Csak valahogy nem jut eszébe, nincs érkezése, esetleg demonstrál, mert felnőttnek hiszi magát..., ahogy mondani szokta: nem kell már póráz! De az is lehet, csak elfelejtette: megígértettem mielőtt elindult, hív, hogy tudjam, nincs semmi baj, ne aggódjak.

Nem ez az első eset mostanában. S ha nagyon akarnám, talán meg is érteném, hogy huszonévesen az ember egy buliból nem az anyját hívja. De nem akarom, nem ez a szerepem. Ezzel az anyaság szereppel egyébként is állandóan baj van. Mióta csak megszületett, leltározok és keresem, miként lehetne valami egyensúlyt találni kettőnk önzésének állandó versenyében.

Az első pillanattól próbára tesszük egymás türelmét; eleinte ő folyton ordított, én aludtam volna, mire megtalálta a nyugalmát, én vesztettem el. S ez később se, történt másként.

Két éves korára fogytam ki a megtanítható, átadható dolgokból. Meglehetősen nehéz megbocsátani egy ekkora embernek, saját törpeségünket.

Három évesen már tudtomra is adta: nincs rámszorulva, nélkülem is elmegy a hűtőig, megtalálja a párizsit, s ha kell, végig tapétázza vele – egyedül! - a frissen festett falat. Sőt az sem bánja, ha holmi papír kupacok mögül könyörgöm: csak egy kicsit maradjon nyugton, mert még dolgom van. Türelmesen hallgatta, hogy nem lehetek állandóan a sarkában. Hagyta, hogy ilyenkor felelőtlen kötelezettségeket vállaljak, dupla adag csokifagyira, soha véget nem érő közös játékra... Pedig nyilvánvaló volt mindkettőnk számára, biztosan nem lesz rá időm, s amikor majd ezt elismerem, kezdem elölről a betarthatatlan ígéretek sorolását.

A játszma kedvéért ilyenkor mégis úgy tett, mint aki hiszi a kimondott szavakat. Pár pillanat múlva azon kaptam: ő sem tartja az egyezségünket, nem maradt nyugton, nem akar egyedül lenni, míg a dolgom végére érek. S jelezte, tisztában van a korlátaimmal, tehetetlen vagyok a lepittyedt szájszegletekkel szemben.

Később beláttam, legjobb, ha hagyom: válogasson maga, mit igen, s mit nem érdemes megkóstolni, fölboncolni, átszerelni, lecsorgatni, megfogni, simogatni, átugrani, leverni... Tudta: képes tökéletesen manipulálni, ismerte szorongásaimat. Sokszor gondolta: kinőtt engem is. Történelmi szempontból, pedig közömbös, hogy kinek volt igaza, s kinek nem, ki hányszor engedett, mondott le a másik nyugalmáért.

Minden májusban számvetést készítek. Az anyák és gyermeknap környékén mindig sokkal erősebb a bizonytalanság: megbocsátott-e minden elmaradt beszélgetést, ami nem fért bele öt percbe? Mennyi minden maradt el, mert megérkeztünk egy kereszteződéshez, ahol ki kellett szállni, vagy egyszerűen csak lapzárta volt. Megbocsátotta-e, hogy egymás szórakoztatása helyett a lemondhatatlan értekezleteket, a fontos találkozókat választottam?

Nincs válasz, és persze ma este már nem is hív.