Elég sokan háborognak szombat este óta a világhálón ahhoz, hogy akár köztudomásúnak is mondhatnánk, de a gyengébb felfogóképességű tévés szerkesztők kedvéért szögezzük le: a köztévé elvette a nézőktől a szombati lengyel–cseh meccset. Pontosabban a meccset magát nem, csak a szurkolás, az izgulás, a reménykedés és a csalódás lehetőségét. Szóval mindent, amiért az ember leül a tévé elé meccset nézni. Egyszerűen elrontották sok-sok futballrajongó szombat esti programját.

Megyesi Gusztáv Bolond módra kapcsolgatva című írásában szemléletesen leírta, miért nem lehet egyszerre két meccset nézni, se bolond módra kapcsolgatva, sem pedig úgy, hogy egyszerre két tévén nézzük a két különböző adón közvetített mérkőzéseket. Barátaimmal épp ezért már eleve az egyszerűbb, kényelmesebb, bár időigényesebb megoldást választottunk: megnézzük a köztévén mind a két meccset, egymás után. Kerti partit szerveztünk, hússütéssel, borral, fröccsel, szivarral, szóval minden adott volt egy kellemes egész estés szurkoláshoz.

Aztán elkezdődött a görög–orosz, elérkezett az első félidő vége, amikor is a görögök gólt rúgtak, s mi az asztalnál lázasan számolgattuk az esélyeket. Aztán egyszer csak a riporter közölte, hogy „a másik meccsen” a csehek vezetést szereztek. „Anyád”, csattant fel egy emberként az asztalnál mindenki. Utólag elnézést kérek a kommentátor édesanyjától, nem ő tehet róla. És arról sem, hogy utána a fia még párszor elismételte, hogy még mindig vezetnek egy góllal a csehek, s ha így marad, a lengyelek csomagolhatnak, azaz nekik nem kell, csak ülhetnek otthon és nézhetik a tévét.

Csak hogy ne gondoljuk azt, hogy a kommentátor egyszemélyes hibája az elrontott szombat esténk, a bájosan mosolygó műsorvezető is elmondta a lengyel–cseh összecsapás végeredményét, majd felkonferálta magát a mérkőzést. „Maradjanak velünk”. Minek?

Már anyázni sem volt kedvünk. Persze, a foci nem csak a gólokról szól, de mégis. Néztük a tévét, támadtak a lengyelek, szorongattak, mire valaki megszólalt: ne izgulj, nem lesz gól. És tényleg nem lett az. Persze mindenki tudta, hogy a gól majd csak valamikor a 72. percben lesz, ennek tudatában viszont már nem is voltak olyan izgalmasak az amúgy szépen kidolgozott, olykor kifejezetten gólveszélyes támadások.

Emlékszem, gyerekkoromban is voltak párhuzamosan játszott mérkőzések. Még bajnokik is, úgy rémlik. Persze akkor még a magyar focit sem csak a miniszterelnök és pár nagyvállalkozó „csak azért is” lelkesedése tartotta a felszínen, már amennyire és ameddig a felszínen volt tartva. Ám egy szabályt akkoriban még betartott a tévé: a közvetítés alatt nem árulták el a párhuzamosan zajló (és emiatt később, felvételről sugárzott) meccs eredményét. Vagy ha mégis, előre szóltak, hogy aki végig akarja izgulni a másik találkozót, most fél percre vegye le a hangot a készülékéről.

A maiakat ilyen finomságok nem érdeklik. Náluk a közvetítési jog, s ha már nem szedhettek járulékot a kocsmáktól, az ott meccs közben sörözgető vendégek után, hát tesznek rá, hogy hogyan szórakozik a nép.

Mi szombaton egy pillantást sem vetettük a netre, hogy még véletlen se lássuk meg a lengyel–cseh eredményét. A mérkőzésekről minden fontosat összefoglaló okostelefonokat is lebutítottuk, nehogy valamelyik alkalmazás idő előtt elkotyogja az eredményt. Végig akartuk drukkolni mind a két meccset. A köztévé azonban ezt megakadályozta. Persze, hogy is gondolhattuk, hogy úgy fogunk szórakozni, ahogy nekünk tetszik, ahogy tetszik. Frászt, majd ők megmondják, min izgulhatunk, és mikor...