Viszonylag sokáig nem akartam rendesen megszeretni, de ez, érzem már, nem sikerül. Nemrég dőlt el véglegesen a dolog, annál a cselnél, amely után egy skót védő hitehagyott tujaként álldogált másodpercekig a saját tizenhatosánál, ma sem érti, mi történt, a cselt egyébként gól követte, de ez majdnem mellékes, néztem lassítva, hogyan merte megcsinálni, végül is logikus a mozdulatsor, csak senki másnak nem jutna eszébe. A Santosból sztárként, már brazil válogatottként érkezett a Barcelonába, mindhárom tagság olyan lehet, mint a Beatlesben zenélni, a világ legjobb csapatában persze sok a csillag, nem kis kérdés, hány dudás fér meg egy Camp Nouban. Neymar azzal kezdte, hogy elment fodrászhoz. Ne legyen túl feltűnő a feje. Puskásról azt mesélték, Madridban kezdetben mindent lepasszolt Di Stefanónak, tudta, nem lenne okos dolog azonnal megelőzni őt a góllövőlistán. Neymart Messitől óvták, és ő is volt annyira okos, mint egykor a magyar, alárendelte magát a helyi uralkodónak, alig több, mint húszévesen milyen bölcs, Ibrahimovicnak például ez nem ment, vele, mondjuk, más jellegű habitusproblémák is adódtak, nem illett a barcelonai közösségbe.

Amikor feltűnik egy új tehetség a La Ligában, főként ha fiatal, vagy ha túl hangosan harangozzák be, nem fogadják kedvesen a védők. Ellenük többnyire régimódi, bunkó stílusban játszanak, Fabregast például sokáig provokálták, miközben Xavit nem bántják, korábban Ronaldinhóval sem sokszor szabálytalankodtak, csak nézték csodálkozva, közel se mentek hozzá önvédelemből vagy tiszteletből, mindenesetre óvták, ahogyan Messire is vigyáznak valamelyest. Igaz, a futball – úgy, ahogy van – sokkal kevésbé gusztustalan, mint volt a hetvenes-nyolcvanas években, azt az akkori stílust szenvedő félként talán egyedül Maradona bírta kifejezetten jól, a kedvencem például nem, és én teljes mértékben megértettem, nem sok kedve volt újra és újra nekiindulni, pillanatokon belül úgyis a földre került.

Neymar valamiféle időutazóként egyelőre abban az időszakban érezheti magát. Mintha akkor játszana, amikor született, sorozatos támadások érik, gyakorlatilag az első bajnoki meccsétől kezdve az ellenfél legelvetemültebb védői vigyáznak rá, akadályozzák, ahogy tudják, elsősorban szabálytalanul, a csodálatos az, amilyen türelemmel ezt viseli. Sőt mostanában gyakorta mosolyog is, mindenféle érdekességen, például amikor egy zavaros szögletszituációnál ő kap sárga lapot az oktalan bírótól, vagy amikor saját csapattársa, Pedro gyakorlatilag leszereli őt, ez a Celtic elleni meccsen történt, 5-0-nál, mielőtt belőhette volna negyedik gólját. Mosolygott, nem cinikusan, gúnyosan, hanem kisfiúként, még meg is ölelte a társát, nem bosszankodott, fölényesen vezettek, nem az volt a legfontosabb neki, lő-e még egy gólt.

Nem tudni, az öltözőben hogyan fogadták őt, amikor először belépett, a hírek szerint jól, de hivatalosan mindig mindenki mindenkinek segíti a beilleszkedését, a csapategység a szavak szintjén erős szokott lenni, az Aranycsapat tagjai is szerették egymást, picit csúfít bele az általános vélekedésbe néha egy-egy zavarba ejtő nyilatkozat, Cziboré például a 7-1 félidejében történtekről. Neymar egyelőre tűr, nem láttam még háborogni, Santos-játékosként persze sok tapló védő ellen edződött, de ettől még biztosan feltűnik neki, hogy általában őt rugdossák a futballgyilkos ügyetlenek, nincs kizárva persze az sem, hogy ez egyfajta önbizalom-erősítő, ebből is érezheti, mekkora játékosnak tartják.

Féltem őt, nehogy megsérüljön, szeretném, ha elkapkodná a lábát, nem menne bele kétes szituációkba, jó lenne ezenkívül, ha nem enne sok rukkolát este, attól rosszat álmodhat, meg kelbimbót se, esetleg megáll a szíve, a szerecsendió kifejezetten veszélyes, hallucinogén, ezektől tartózkodnia kéne. És adjon neki további nyugalmat az, ahogyan a társai ölelgetik mostanában. Máshogy köszöntik, mint korábban, a szeretet szorításával, vitathatatlan elfogadással, legutóbb mintha nem is a góljának örültek volna, hanem neki, az immár közéjük tartozó kissrácnak, aki sztárként jött, de beállt a sorba, csak játékos akart lenni. Nemigen érdekelhetik annyira a statisztikák, mint a magyar riportereket, meg a titulusok sem, vajon már a világ legjobbja, vagy csak lesz előbb-utóbb, oda tartozik, ahová szeretett volna, és már szeretik. Pedro talán csak ügyetlen volt annál a szituációnál, nagyon remélem legalábbis.