Mindenesetre kedden kora délután koncerthangulatot idézett a sportaréna bejáratának környéke: jó egy órával a gála kezdete előtt százak várakoztak a kapunyitásra, s rövidesen zsúfolásig teltek a lelátók.

Jó lenne persze, ha nem csupán a külföldi sztárok kedvéért, hanem saját teniszezőink miatt is érdemes lenne elmozdulni a képernyő elől, s testközelből látni a sportág klasszisait.

Az elegáns, sportos öltözetű középkorú férfi, aki a kocsiból kikászálódva az öltözők felé vette az irányt, azok közé tartozik, akinek játéka annak idején, csaknem húsz esztendővel ezelőtt ezreket vonzott a szomszédos Kisstadion lelátójára. Ő azonban eltűnt a szeptemberi szürkeségben. Ideje hát megtudni, mi volt Pat Rafter rejtőzködésének oka.

– Jobb erről nem beszélni, azóta sem történt velem hasonló dolog, máig szégyellem az esetet… – idézi fel első pesti látogatását a kétszeres US Open-bajnok ausztrál, s túlzás azt állítani, hogy lelkesen pörgeti vissza az emlékezés kerekét. Nem csoda, hiszen pályafutása fekete fejezetei között kiemelt helyet kapott a magyar fővárosban eltöltött néhány nap története.

– A világcsoportért játszottunk a magyar együttessel, s noha két évvel azelőtt mi szereztük meg a Davis Kupa-trófeát, beleszaladtunk egy nagy pofonba. Nem őrzök kellemes emlékeket az 1995-ös meccsről. Hűvös, őszi idő volt, a magyarok a számunkra szinte ismeretlen salakon fogadtak bennünket, s úgy fellocsolták a hokipályára épített játékteret, hogy bokáig süllyedtünk benne. Nem tagadom, elszállt az agyam. Dühöngtem, csapkodtam, ripityára törtem az ütőmet, káromkodtam az edzésen. A kapitányduó, Tony Roche és John Newcombe úgy döntött, nincs szükségük ilyen balhés emberre. Kiraktak a csapatból.

A jelenleg az ausztrál Davis Kupa-együttest gardírozó Raftert azonnal megkínáltam a kérdéssel: hogyan döntene egykori önmagáról?

– Én sem tennék másként. Egyébként már akkor is elfogadtam, megértettem a büntetést.

Az eredményre biztosan nem emlékszik szívesen: Magyarország 3:2-re legyőzte a sportág klasszikusainak számító ausztrálokat.

Klasszikusok most is egymást váltották a játéktéren. Rafter például egy tévésztár ellen bemutatózott. Az ifjú generáció leginkább szakkommentátorként ismeri a Game, Set and Mats című műsor névadóját, ám most a hallgatag svéd megmutatta: tudása semmit sem kopott a nyolcvanas években begyűjtött hét Grand Slam-bajnoki címe és három Davis Kupa-elsősége óta. Wilander technikai repertoárja ma is csodálatos. Csupán a szufla hibádzik már… Ezt ki is használta Rafter, s 9:6-ra legyőzte riválisát. Így az ausztrállal szemben is törlesztettünk egy „adósságot”: immár nem kizárólag keserű emlékei vannak fővárosunkról.

A príma parti megszervezésében persze újra Taróczy Balázs, a wimbledoni párosbajnok házigazda játszotta a főszerepet. A hatodik alkalommal meghirdetett gála ötletgazda-versenyigazgatója remek csapatot verbuvált. A francia Jo-Wilfried Tsonga és a ciprusi Marcos Baghdatisz ízelítőt adott abból: milyen az atomtenisz. Felgyorsított ütéseik, mesteri ejtéseik lázba hozták a közönséget, olykor feledtetve, hogy bemutatót látunk, s nem vérre menő versenyteniszt. Nyert a fejpántos szigetországi (9:8), s helyet foglalt magának a minitorna döntőjében, ahol a Tommy Haas ellen diadalmaskodó Gael Monfils (9:4) volt az ellenfele.

Gazdagabbak lettünk egy élménnyel, s azzal a tapasztalattal, amit Taróczy is megosztott velünk: „Egy esztendeje Janko Tipszareviccsel sokat beszélgettünk arról, miként lehetne több életet lehelni az ilyen évzáró bemutatókba. A szerb sztár azzal az egyáltalán nem meglepő megállapítással állt elő, hogy a profi teniszező egy gálán sem tudja megtagadni önmagát. Azaz: versenyezni szeret, még akkor is, ha főképp a látványról, a szórakoztatásról szól a produkció”.

Ez látszott is, így a Tennis Classics csatát nyert. Akárcsak a döntőben Baghdatisz, aki Monfilst múlta felül 9:7-re. Az igazi nyertes azonban a pesti publikum volt.

Négyből három