'Szenzáció' a magyar átigazolási piacon
Nem tudom, hallottak-e már Jack Tuypről. Felteszem: nem. Ne érezzenek lelkifurdalást, mert ez a maholnap harmincéves ember legföljebb a holland másodosztályú futball világában közismert. Hazája első ligájában mindössze tizenegy bajnoki meccsen játszott – még 2004 és 2006 között a Groningen csapatában –, viszont egy kategóriával lejjebb, a Volendam együttesének mesterlövészeként az utóbbi öt esztendőben háromszor volt gólkirály (2008-ban 26, a legutóbbi két évadban 20, illetve 27 góllal). A kicsik közt kárpótolta magát azért, hogy a nagyok mezőnyében egyszer sem sikerült „beköszönnie”...
Ő ma az NB I sztárigazolása.
A csatár az FTC-hez szerződött, és olyan nagy a felhajtás körülötte, mintha Van Persie érkezett volna a zöld-fehér klubhoz. A csinnadratta persze csak a magyar futball berkeiben zajlik, az itthoni labdarúgás keresztmetszete pedig meglehetősen szűk; máris átütő siker kíséri az MLSZ nemrégiben bevezetett családbarát programját, hiszen a mérkőzések többségét tényleg családi körben rendezik. A nézőátlag egyes kimutatások szerint 2991, más felmérések alapján 2728, de bármelyik is a valós szám, a lényeg az, hogy a helyszíni látogatottság még a háromezret sem éri el. (Ugyanez az adat tíz évvel ezelőtt 3506 volt, és már akkor szégyenkezni kellett miatta, de nagyon.)
Tuyp idejövetele tehát keveseket érint vagy mozgat meg, hiszen az átigazolási szezon minálunk még a forróságban is hasonlóképpen hidegen hagyja a lakosság túlnyomó részét, mint maga az NB I. Az utóbbi időben talán csak két idegenlégiós kapott a megszokottnál nagyobb figyelmet: a pályafutása végén Miskolcon levezető spanyol José Luque – akit túláradó szeretettel búcsúztatott a Diósgyőr tábora –, valamint a fél évet a Honvédnál töltő Davide Lanzafame, a hazájában azóta – fogadási csalás miatt – tizenhat hónapos eltiltással sújtott olasz labdarúgó. (A csatár kispesti foglalkoztatása és a vele kapcsolatos állandó – s immár beigazolódott – gyanú persze nem tett jót a magyar futballnak.) Még a Székesfehérváron játszó, korábban huszonötszörös portugál válogatott Marco Caneira érdemelne nagyobb törődést, de az ő személye és ittléte – bár a hazai első osztály nívójához képest kiváltképp kitűnő, nemzetközi kvalitású hátvédről van szó – nem ment át a hazai köztudatba.
Amúgy nem csoda, hiszen a bennünket szerencséltető külföldi labdarúgók többsége diszkréten fogalmazva sem a futball művésze. Az Akassou-, Martinus-, Uzoma-, Wolfe-szintű műkedvelőkről legföljebb annyi marad meg az NB I-es találkozók tévéközvetítéseibe belepillantó, majd pánikszerűen – bármire, még mezőgazdasági szakfilmre is – átkapcsoló nézőben, hogy ezek az „artisták” átesnek az állított labdán.
Még a legbelsőbb körökből is dől a panasz, hogy sok az idegen az első osztályban (a múlt évben 144 légióst regisztráltak), de a sóhajtozás nem hatja meg azokat a keveseket sem, akik még áldoznak drága idejükből az olcsó magyar labdarúgásra, hiszen a válasz kézenfekvő: ha az idevetődő külföldiek annyira gyengék (márpedig nagyrészt azok), akkor miként fordulhat elő, hogy nálunk még ilyen képességű futballistákat sem sikerül felnevelni? Elvégre, ha akár csak kicsivel is jobbak lennének az itthoniak, mint a boldogtalan vándorok, akkor nyilván erősen megcsappanna az ideiglenesen hazánkban állomásozó alakulat létszáma.
De, mondom, a szerződtetési hírek nem érik el a társadalom ingerküszöbét, s még azokat is, akik beleássák magukat az efféle információkba, elkedvetleníti, hogy mifelénk még véletlenül sem lehet tudni, ki mennyiért igazol ehhez vagy ahhoz a klubhoz, és évente hány forintot (eurót) keres. Másutt ez értelemszerűen a (nagy)-nyilvánosságra tartozik, Magyarországon nem. Egy bulvárlap közzétett – nem sejteni, milyen forrásból származó – számokat a jövedelmekről, mire a Videoton cáfolta az adatok helyességét, és közleményben rögzítette: „A valótlanságok felbecsülhetetlen erkölcsi és anyagi károkat okoznak klubunknak és játékosainknak.” (Attól tartok, a valósággal szintén hasonló a helyzet. Értsd: az egész labdarúgás szempontjából.) A titkos akták azonban nem háborítják fel az embereket, hiszen kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy ilyesmikkel foglalkozzanak, meg hát úgy sincsenek képben a magyar futballt illetően. Olyannyira indifferens számukra, mi történik napjainkban – és már hosszú évek óta – a hazai labdarúgásban, hogy ha bármely közvélemény-kutató intézet munkatársai reprezentatív mintát készítenének az NB I-es mezőny ismertségéről, egészen lesújtó lenne a végeredmény. Az volna a legtöbbismeretlenes egyenlet... Elképzelem a következő párbeszédet:
– Tessék szíves felmondani a tizenhat első osztályú csapat akármelyikének leggyakoribb összeállítását.
– Uram (hölgyem), hagyjon engem békén.
– De csak tizenegy névre lennék kíváncsi...
Utána néma csönd.
Itt tehát nem könnyű karriert csinálni. Az a külföldi, aki – jobb híján – idejön, nem is akar. A magyar meg nem tud – de nem ő tehet róla –, mert úgy fest: mintha eleve elrendeltetett volna, hogy nálunk nem lehet nemzetközileg eladható futballista valakiből. Így lesz a második ligás holland érkezése esemény.
Kicsi és savanyú a narancs, de a „miénk”.
