Maraton életre-halálra
Kuruzslásnak aligha nevezhető, orvosi csodának annál inkább, ahogyan a teniszező egészségügyi stábja immár egy hete rendszeresen „helyre rakja” az ínszalagproblémákkal küszködő klasszis bal térdét. Pirulákkal, jegeléssel, ki tudja, milyen titkos módszerekkel kezelik „Hosszú Puskát”, így hiába gondolja olykor maga is, hogy képtelenség két nap múlva teniszeznie, mégis fordulóról fordulóra játékra tud jelentkezni. Mondhatnánk persze, jó magyaros szokás szerint, hogy játszik néhány percet, aztán feladja a küzdelmet, s megy a kasszához...
De ő nem így gondolkodik. Del Potro már a Ferrer elleni negyeddöntőt megelőzően azon meditált: még a meccs előtt visszalép. Aztán mégis megjelent a centeren, s ha már ott volt, ledarálta a harcos spanyolt. Pénteken hasonló választás előtt állt, s ismét a játék mellett döntött. Orvosi szempontból talán vitatható volt az elhatározása, a teniszt kedvelő szurkolók viszont – a helyszínen és szerte a világon – aligha bánják a döntést, hiszen egyedi élményben volt részük a Djokovics elleni elődöntő során.
A sportág históriájába minden idők leghosszabb wimbledoni elődöntőjeként kerül be e mérkőzés (4 óra 42 percig tartott a csata), s az, aki láthatta a gladiátorok harcát, leginkább úgy emlékszik majd a heroikus küzdelemre, mint a modernkori tenisz legnagyszerűbb előadásainak egyikére. A történet hőse a hórihorgas argentin, aki végül vesztesként távozott az arénából, ám emelt fővel búcsúzott. Játékán egy pillanatig sem látszott, hogy sérült lenne. Két alkalommal is orvosi segítséget kért, de a lemerülőben lévő „elem” feltöltése volt a feladat, nem pedig a sérült térd kúrálása.
Azért pedig aligha lehet okolni bárkit is, hogy a kéthetes sorozatterhelés hatodik mérkőzésén a fáradtság jelei jelentkeztek nála olyan találkozón, melyen háromórányi játék után még mindkét versenyző azonos győzelmi eséllyel játszik. S micsoda színvonalon, milyen erővel! Nem volt egy pillanatnyi megállás sem, és mindketten talpra tudtak állni reménytelennek tetsző helyzetben is. Ha a bunyósszabályok lettek volna érvényben, „Djokót” már rég kiszámolják, annyiszor került a szerb a padlóra (pardon: a fűre), miután ragyogó tenyereseivel egyik sarokból a másikba küldözgette őt a dinamikus argentin.
Mégis Djokovics érkezett a siker kapujába, hiszen 7:5, 4:6, 7:6, 6:6-os állásnál a rövidítésben 4:2-re és 6:4-re is vezetett, az utóbbi helyzetben tehát két meccslabdája volt. Ám fordítani tudott a dél-amerikai játékos: az első vészhelyzet elhárításakor 24 labdamenetes ütésváltás végén „hozta” a pontot... S kezdődhetett minden elölről. A döntő játszmában aztán megint fej-fej mellett haladt a két vetélytárs, ám 4:3-nál Djokovics elvette Del Potro adogatójátékát, így a döntőért szerválhatott. Volt ugyan újabb esélye a dél-amerikainak (0:30), ám a világelső ekkor már nem hagyta kiénekelni a sajtot a szájából (7:5, 4:6, 7:6, 6:7, 6:3).
Érvényesült a papírforma, nem történt semmi... De ne tréfáljunk: kár, hogy ez a különleges találkozó véget ért. Wimbledonban standing ovation volt, pedig az est brit főszereplője ekkor még csak készülődött. Az olimpiai bajnok Andy Murray (a második kiemelt) sorozatban ötödször jutott be a wimbledoni elődöntőbe, s az angol publikum – mint mindig – abban reménykedett, hogy vége lesz az ínséges időknek, s hét évtized után „hazai” tornagyőztest köszöntenek a füves pályás világbajnokságnak tartott tradicionális versenyen.
A 24. helyen jegyzett lengyel Jerzy Jano wicz – elvben – ideális ellenfélnek ígérkezett, ám az előjelek alapján azt sem lehetett kizárni, hogy a lódzi óriás szertefoszlatja a brit reményeket. Az első szettet 7:6-ra a lengyel játékos nyerte, majd Murray két 6:4-es játszmát produkált (a másodikat úgy, hogy ellenfele vezetett 4:1-re). A harmadik szett után – a sötétedés miatt – behúzták Wimbledonban a tetőt; e procedúra nem sokkal lapzárta előtt, a találkozó az után ért véget.
