A francia kerékpáros-körverseny 110 éve az összeomlás szélén áll, és úgy tetszett, az idén január 17-én örökre kimúlt. A Tour legnagyobb bajnoka, Lance Armstrong giccses külsőségek között vallotta be, hogy mind a hét győzelmét dopping segítségével szerezte. Az amerikai utólagos diszkvalifikálása után nem osztották újra az adott évek érmeit, mert az egykori második helyezettek sem lettek volna méltóbbak a címre. A Tour de France századik kiírása úgy indul útnak ma Korzikáról, hogy dicsőségtábláját kiradírozott nevek és örökre üresen hagyott rubrikák csúfítják el. Mégis kap egy újabb esélyt; a mítoszt nem olyan könnyű agyonverni.

Aki meg akarja érteni, mit jelent a Tour, egyszer utazzon el az Alpok és a Pireneusok legendás emelkedőire. A Tourmalet 2115 méter magas hágóját 1910 óta mássza meg a mezőny. Az emelkedő kerékpárokra való alkalmasságát kutató alkalmazott majdnem belehalt az expedícióba, de hó, medvék és járhatatlan utak ellenére azt táviratozta Párizsba: „Könnyedén átjutottam a Tourmalet-n. Stop. Az út jó állapotban. Stop. Nem lesz gond a versenyzőknek.” A hágóra pár héttel később elsőként felérő Octave Lapize eltérő véleményen volt, azt üvöltötte a szervezők felé: „Gyilkosok, ti átkozott gyilkosok!”

A hőskorban hajnali kettőkor, bányászlámpával a fejükön startoltak a versenyzők. 1926-ban például egy 326 kilométeres szakasz a Pireneusok négy kegyetlen csúcsára vezetett fel, a 76 fős mezőnyből este tízig csak harmincan futottak be, de tizenöten még másnap reggel is hiányoztak. A Tourmalet, az Aubisque, a Mont Ventoux és az Alpe d’Huez tíz kilométernél hosszabb kaptatóin él ma is a Tour de France. Az utat már egy nappal korábban lezárják, mintegy félmillió ember hozza ilyenkor össze a világ legnagyobb sátortáborát, és festik ki az aszfaltot a kerekesekre várva.

És amikor a versenyzők végre elérik a döntő métereket, az utat ellepő drukkerek tömege úgy nyílik szét közvetlenül előttük, mint Mózes intésére a Vörös-tenger. Ezért az élményért érdemes vállalni az egész év gyötrelmeit és unalmát – mondja TonyMartin, a németek fiatal időmérő világbajnoka. És ezek azok az élmények, amelyek miatt a nézők is megbocsátanak, és kiállnak az utak mellé. A Tour szervezői is tudják, mit köszönhetnek a legendás emelkedőknek. Az idén, a századik verseny illő megünneplésére kétszer is felküldik a mezőnyt a huszonegy hajtűkanyaron át vezető Alpe d’Huez hágójára.

A 14 kilométeres, átlagosan 7,9 százalékos emelkedőn a világcsúcs 37 perc 35 másodperc. Igaz, a tizenkét legjobb időhöz tizenkét doppingbotrány tartozik – a csúcstartó Marco Pantani életét adta a teljesítményfokozóknak. Tony Martin több nagy bukáson van túl, azt mondja, versenyzőként ki kell tudni zárni a veszélyérzetet. A nézőnek viszont a kételyt kéne felednie a három hét alatt. Lehetséges ez a teljesítmény doppingszerek nélkül? Nem, nem lehetséges – üzente Armstrong a századik Tour előestéjén a Le Monde hasábjain keresztül. Az a kerékpáros, aki annyit ártott a körversenynek, mint még senki, most rúg még egyet a soha meg nem kedvelt franciákba. Nem mondhatni, hogy a Tour szervezői nem érdemelték meg a gyilkos szavakat. A kegyetlen idei vonalvezetésen kívül az izgalmakat az idén is több doppingon ért sztártól várják.

Elsősorban Alberto Contadorban bíznak Párizsban, ahelyett hogy kitiltanák. A korábbi spanyol győztesnek kellene megszorongatnia Christopher Froome brit kerékpárost, aki tavaly másodikként érte el a diadalívet, és most az első számú esélyesnek számít. Froome csapattársa, BradleyWiggins sérülés miatt nem tér vissza megvédeni címét, de a jövőben sem kíván újra csatába szállni a sárga pólóért. Olyan nélkülözéseket követel meg a Tour-győzelem, amiket köszöni, de még egyszer nem vállal – üzente a britek Wiggo királya. A sportág az ilyen bajnokokban bízhat, akik nem dominálni akarnak, Armstronghoz hasonlóan, hanem túlélni.

Contador most is tekerhet