Az észak-csehországi, mintegy 60 ezer lakosú fürdőváros egyesületében jelenleg hat tarifaosztályba sorolják a játékosokat. Az amatőr státuszban levő ifik havonta legfeljebb 10 ezer cseh koronát (hozzávetőleg 117 ezer forintot) kapnak, a szintén nem profi juniorok javadalmazása havi 8300 korona, s ehhez jönnek a pontpénzek, valamint az egyéb bónuszok. A felnőttcsapat tágabb keretéhez tartozó, profi szerződést aláíró ifjú tehetség átlagosan havi 12 ezret vihet haza, a kispadozó vagy még oda sem mindig eljutó kerettag 36 ezret.

A rendszeresen pályára lépőket 70 ezer, a csapat legjobb játékosait pedig 90 ezer koronás alapbér illeti meg. E két kategória egyikébe tartozhat rövidesen a Kecskemétről érkező Francis Litsingi, akit a Debrecenből is ismerős Zdenek Scasny edző kifejezett kérésére igazoltak le. Az ifiket kivéve a bérekhez motivációs jutalék jár, amelyet a lejátszott mérkőzések száma, a pályán töltött idő és az elért pontok alapján osztanak szét a játékosok között. Tavaly a legjobban fizetett teplicei játékos összesen bruttó 2,6 millió koronát keresett.

Mivel a felnőtt játékosok vállalkozói státuszban vannak, a teljes bevételeikből fizetik a különböző járulékokat. Csehországban tavaly az átlagbér 24.514 korona volt. A Teplice tulajdonosa az AGC Glass világhírű síküveggyár csehországi leányvállalata, a klub az idén 90 millió koronával gazdálkodhat. Ennek az összegnek mintegy 40 százalékából fizetik a játékosokat. A közzétett listán, személyiségi jogokra hivatkozva, név szerint senkit sem említenek meg.

Hosszas próbálkozás után sikerült elérnem telefonon Pavel Sedlbauert, a teplicei klub igazgatótanácsának elnökét. – Ha a világon bárki megtudhatja, mennyit keres Lionel Messi vagy Jaromir Jagr, a hokilegenda, akkor miért ne hoznánk nyilvánosságra a mi játékosaink jövedelmét is? – csattant fel érdeklődésemre a hangja.

– Azért ez mégsem annyira természetes – jegyeztem meg –, hiszen önök valójában tabut döntöttek, s nemcsak odahaza. Ilyen betekintésünk eddig nem volt a játékosok bérezésére.

– Ez tény – folytatta már halkabban. – Azért döntöttünk így, mert az értelmetlen titkolózás miatt már-már elképesztő módon szárnyalt a szurkolók fantáziája. Hihetetlen összegeket emlegettek a kisvendéglőkben és máshol is, ahol az első osztályú futballisták úgymond holtbiztos forrásból kiszivárgott mesés jövedelme volt a legizgalmasabb téma. Közben a gyenge szereplés miatt szidták a – szerintük – falábú naplopókat. Inkább tiszta vizet öntöttünk a pohárba.

– De miért éppen most? – faggattam tovább.

– Részben azért is, mert az ősszel bizony nagyon gyengén muzsikáltunk. A második tavaszi forduló után is a tizennegyedik helyen állunk, s egyetlen ponttal előzzük meg a kieséstől menekülni igyekvő riválisainkat. Úgy gondoltuk, véget vetünk a találgatásoknak, egyúttal pedig arra ösztönözzük játékosainkat, hogy ne hagyjanak ennyi pénzt a kasszában – mondta, majd vidámabban folytatta: – Csehországban néhány éve az már nyilvános, hogy mekkora a csapatok költségvetése. A prágai Sparta például idén 350 millió koronából, a Mladá Boleslav 150 millió ból, a prágai Slavia 110 millióból gazdálkodhat. Az újonc Jihlavának, valamint a morva Slovackónak 60 milliós a büdzséje. Mi – az összegeket tekintve – a középmezőnyben vagyunk. Azt viszont büszkén közölhetem: sosem késtünk még a fizetésekkel. Tudtommal ezt nagyon kevés cseh csapat vezetői mondhatják el.

– Mit gondol, követik-e mások is a példájukat? – kérdeztem még.

– Nem tudom, de annak a klubnak, amely ugyanolyan átláthatóan gazdálkodik, mint a miénk, nincs takargatnivalója, azaz bármilyen illegális jutalmazási csatornája.

Tíz napja jelent meg a hír a nagy feltűnést keltő kezdeményezésről. Követő egyelőre nem akadt.