Ahhoz képest legalábbis figyelemfölkeltő nyilatkozatot hallottunk a szakvezetőtől, hogy az édesapjáról – a legendás ferencvárosi mesterről, Elek Gyuláról – elnevezett csarnok környékén már délután hat óra tájban sem lehetett parkolóhelyhez jutni, pedig a találkozó csak hétkor kezdődött. Úgy tetszett, a közönséget a legkevésbé sem érdekli, hogy a meccs végkimenetele semmiben sem befolyásolja a bajnoki alapszakasz sorrendjét (1. Győr, 2. FTC), így aztán a szurkolók időben nekifogtak a „melegítésnek”: akadt, aki megígérte Vanyus Attilának, a vendégklub tiszteletbeli elnökének, hogy „nem lesz kegyelem”, de volt a nézőtéren olyan is, aki Kökény Beát, a csapat korábbi remek irányítóját, az együttes jelenlegi ügyvezetőjét éltette a parkettig szagló borgőzös hangon.

Az FTC őszi győri veresége és a Dunaújvárosban hagyott pont nyomán valóban nem osztott, nem szorzott, mire megy egymással a két hazai élcsapat szerda este a Népligetben, a pálya szélén mégis azon merengett az ember, vajon – kvázi – föladható-e az esztendő legnagyobb érdeklődéssel kísért randevúinak egyike. (Azon nem, hogy netán elhalasztható lett volna-e, mert a tavaszi program olyan sűrű, hogy már a fölvetéstől égnek állna a haja mindenkinek.) Meg is kérdeztem Eleket, vajon elfogadják-e majd a drukkerek a kétségkívül racionális, ugyanakkor „emocionálisan” támadható döntést. „Majd kiderül. Ha a hét végén megverjük a Valceát, akkor biztosan. Ha viszont nem... Ennyi kockázat van a dologban” – felelte.

Lesz, ami lesz, de meggebedni nem kell – nagyjából így volt összefoglalható az útravaló, amit a hazai zöld-fehérek kaptak, a külső szemlélő azonban azt látta, hogy akik a pályán vannak, képtelenek kibújni sportemberi mivoltukból. Igaz, az első sorával – Kovacsiczcal, Szucsánszkival, Szamoránskyval, Tomorival, Vértennel – kezdő FTC hamar háromgólos hátrányba került, de a folytatásban „harapott” szépen a vendéglátó. Különösen Szamoránsky volt az, aki nem kímélte magát, ennek megfelelően 1:4-et követően előbb egyenlített (5:5), majd a vezetést is megszerezte Elek Gábor különítménye (8:7).

Ki hitte volna, Ambros Martin, a már Bajnokok Ligája-elődöntős Győr mestere került előbb olyan helyzetbe, hogy időt kelljen kérnie, s a spanyol edző amondó volt, fő a nyugalom, így beküldte az addig várakozó Görbicz Anitát is. Csakhogy a Ferencváros „tehermentesített” játékosai elöl a továbbiakban is fölöttébb kombinatívaknak mutatkoztak, hátul meg Pastrovics szedett ki mindent, úgyhogy egész jó kis meccs kerekedett: ha a házigazdák a félidő hajrájában nem követnek el gyermeteg hibákat, aligha vezetett volna a riválisánál jóval enerváltabbnak látszó Győr a szünetben 16:14-re.

A várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem álmos, sokkal inkább parázs hangulat jellemezte a második játékrészt is. Hogy mást ne mondjak, öt perc elteltével Amorim olyat lekevert Tomorinak, hogy az átlövő összecsuklott, a Herczeg, Südi bírókettős meg fölmutatta a piros lapot a vehemens brazilnak. De az „áldozat” később sem igazolta, hogy kisebb „zsákot” szeretne cipelni, mert töltés nélkül is lőtt, sőt talált is, nem csoda tehát, ha a strandmeccs helyett presztízscsatává alakult találkozó finise előtt döntetlent mutatott a nagytábla (26:26). Az izgalmakat fokozandó egy vízilabdasapkás ferencvárosi szurkoló, a tribün korlátján átbukva, a magasból ráesett a győri kispadra – egészen pontosan Szepesi Ivett nyakába (!) –, és isteni szerencse, hogy sem az érkező, sem a fogadó félt nem érte nagyobb baj...

Talán Elek mester sem hitt a szemének, olyan elszántan harcolt a tizenkét gólig jutó Tomori vezette együttes az intermezzo után is, s az akarásnak ezúttal nem nyögés, hanem több szempontból is meglepő iksz lett a vége (34:34). Ami a BL-ben még egyetlen csapatnak sem sikerült, az összejött a tét híján ellazult FTC-nek: pontot rabolt a Győrtől. Amihez csak annyit lehet hozzáfűzni: ha ez volt a ferencvárosi „félgőz”, a Valcea jobban teszi, ha el sem indul a szombati meccsre.

Nem strandmeccs volt...