Krajczár Gyula: Diadalok armadája
Akárhová kapcsolok, mindenhonnan az ömlik, hogy milyen jó spanyolnak lenni. Vagy katalánnak, baszknak, andalúznak, galíciainak. (Na, ezt nem folytatom, mert kiderül, hogy nem is olyan jó spanyolnak lenni.) Szóval gyakorlatilag, ugye, cipóra verték a dánokat a kézilabda-világbajnokság döntőjében. Ez nekem valójában egy évre elég lenne akkor is, ha a történelem legkeserűbb tréfájának tartanám az egységes Spanyolországot.
Harmincötből vonjunk ki tizenkilencet, ennyivel nyertek a spanyolok. Elképesztő még azok számára is, akikben van egy kis félénk tartózkodás azoktól a sportoktól, amelyekben kézbe veszik a labdát, és az ennek ellenére szabályos. Még a magyar sportnapilapnak is a vb a címlapsztorija, nem függetlenül attól, hogy Nagy László bekerült a torna válogatottjába (Sterbik Árpád pedig nem, habár ő cserébe világbajnok).
Ehhez képest hétfő reggel megnéztem a madridi sportgüzük lapjának, a Marcának a honlapját, az mindjárt egy Sergio Busquets-interjúval kezdődött. (Ő ugye kézzel viszonylag ritkán...) Aztán egy cikk Diego Lopezről (ő már inkább kézzel...), a Real Madrid vasárnap debütált új kapusigazolásáról, majd „Duelo de gigantes en la Copa”, ezt a duelót talán nem kell magyarázni, és így tovább, szépen; vagy hat cikk a duelo egyikéről-másikáról, majd a csapatokról. S amikor már az utolsó fűszál állásáról is mindent tudunk a szerda esti Madrid–Barcelonáról, akkor jön a kézilabda, persze nagy terjedelemben. (Zárójelben: a kézilabdadöntőt Barcelonában rendezték, de ez nem zavarta a Barca–Osasuna bajnoki labdarúgó-mérkőzés négy Messi-gólt és 5-1-es győzelmet látó nyolcvanezer nézőjét.)
Igaz, nemcsak a Marca elfogult, hanem az olvasója is. A jobb oldali hasáb tetején azért találok egy cikket, a címe: Bámulatos évtized. Ez arról szól, amit én itt éppen igyekszem körbepakolni az irigységemmel, miért is jó spanyolnak lenni. Ez is nyilván a futballal kezdi (egy vb-, két Eb-arany), majd jön a kosaras legenda, Pau Gasol. Aztán Rafa Nadal és zárójelben Ferrer, Ferrero, Moya és Corretja. Jönnek a kerékpárosok: Pereiro, Contador és Sastre, a Tour de France győztesei, a háromszoros világbajnok Oscar Freire és az olimpiai bajnok Samuel Sanchez. Hogy ne mondjam: Fernando Alonso, de ott van a motorok világából Jorge Lorenzo, aki két kategóriában négyszer volt világbajnok, majd a legfiatalabb motoros-világbajnok, Dani Pedrosa. Ehhez csatlakoznak most a kézisek. S a cikk még szót se ejt a csapatsportok klubvonulatáról, ami valószínűleg a legtöbb embert mozgatja Hispániában, beszéljünk akár sportolókról, akár nézőkről. Hogy pontos legyek: a cikkben nem szerepel az a szó, hogy Barcelona.
Itt megállok, mert azt hiszem, nem bontottam ki az igazság minden részletét. Elhomályosította a szemem az „akárhová kapcsolok” fordulat, hiszen ez csak a sportcsatornákat jelenti. Olvasmányaimból azonban tudom, hogy nem olyan nagyon jó spanyolnak lenni. Még egy picit a sport közelében maradva: nagyon rossz lehet például Eufemiano Fuentes doktornak lenni mostanság, mert éppen bíróság elé kell állnia a világ eddig ismert legnagyobb doppinghálózatának működtetéséért (bár nyilván a klientúrában is lehet aggodalom). De ennél nagyobb csoportokat tekintve bizonyára nagyon rossz lehet abba a 26 százalékba is tartozni, amelybe a munkanélkülieket sorolják. Ez majdnem hatmillió embert és romló tendenciát jelent. A negyedik negyedévben 690 ezer új munkanélkülit számoltak, és 1 millió 800 ezer olyan család él Spanyolországban, amelyben egyetlen ember sem dolgozik. Az ország a válság 2008-as kirobbanása óta másodszor van recesszióban, s ez nem is túl rövid, hiszen a hatodik egymást követő negyedévben mértek visszaesést. A kormány saját várakozásai szerint a bruttó hazai termék, ezen belül a belső fogyasztás, továbbá a foglalkoztatás még ebben az évben is csökkenni fog, ha talán nem is olyan mértékben, mint 2012-ben.
Elképzelhetetlen, hogy ez a pusztító gazdasági szituáció ne legyen hatással hosszabb távon a sportra, bár nem kizárólag Spanyolországban van így. S az igazi irigységem talán éppen itt rejlik. Mert biztos, hogy mindent sokkal könnyebb elviselni, ha a hét végén nyer a csapat.
