Skót csárdában magyar dudás
− Mit vesz fel a nagy napon?
− Szmokingot. A meghívó szerint kötelező abban megjelenni.
− Gyakran jár Dunfermline-ban?
− Sokkal ritkábban, mint szeretnék. Gyönyörű két és fél évet töltöttem ott; minden túlzás nélkül mondhatom, hogy az Edinburghtől autóval tíz percre lévő, ötvenezer lakosú városkában a tenyerükön hordtak az emberek. Amikor legutóbb kilátogattam, a szurkolók a stadionban magyar zászlót feszítettek ki ezzel a szöveggel: Welcome back Istvan! Annak idején játékosként is volt hasonló élményem, mert második skóciai évadom során a Glasgow Rangers vezetői fontolgatni kezdték, hogy szerződtetnek, mire a következő mérkőzésen az állt a dunfermline-i szurkolók transzparensén: István, kérünk, maradj köztünk!
− Miként futott be ennyire a minálunk szinte ismeretlen csapatban?
− Igyekeztem alkalmazkodni és megfelelően irányítani.
− Karmester volt?
− Azt nem merem mondani. Maradjunk annyiban: nem védőt vagy védekező középpályást játszottam, mint itthon, hanem közvetlenül a két csatár mögött futballoztam.
− A jelek szerint ez is ment...
− Mindjárt az első évad végén, 1990-ben Az év játékosának választottak Dunfermline-ban. Tényleg sikerült beilleszkednem: a meccs embere voltam a Celtic elleni 2-0 alkalmával, sőt a St. Mirrennel szemben mesterhármast értem el. Máig őrzöm azt a Hat-trick Hero feliratú pezsgős palackot, amelyet a triplázás után kaptam.
− Mi mindent adtak még?
− Az első héten sofőrt, nehogy balesetem legyen a jobb oldali kormány miatt, aztán egy tűzpiros Fordot. Majd helyi rekorddal felérő ötszáznegyvenezer fontot fizettek értem, hogy kivásároljanak a Bordeaux-tól. Újpestről ugyanis a francia klubhoz kerültem 1989-ben, de Raymond Goethalsszal, a Bordeaux frissen kinevezett belga edzőjével – mit szépítsem? – nem rajongtunk egymásért. Ezért vehetett kölcsön a Dunfermline, amely később leszurkolta azt az arrafelé különleges összeget a véglegesítésemért.
− Nyilván jól érezte magát Skóciában!
− Bár sokat esett az eső, nyugodt életem volt, ráadásul Evelin lányom akkor jött a világra, amikor – még egyedül – kiköltöztem Dunfermline-ba; Dominik fiam pedig már ott született. Amúgy a családon kívül is familiáris hangulat uralkodott, a hazai meccseinkre pedig rendre tizenöthúszezer néző járt ki, mert az együttes az én átigazolásom előtt került fel ismét az első ligába, és amíg ott voltam, nem is esett ki.
− Tehát november tizedikén szmokingot vesz, nem szoknyát...
− Bár Skóciában az utóbbi is alkalmi viselet, azt sosem hordtam.
− Nem fél, hogy eltéved?
− Érzelmileg és az utcákat ismerve is olyan lesz újra Dunfermline-ban, mintha hazaérkeznék.
