A kézilabda és a vízilabda Európa-bajnokság után kezdtem félni, most meg már a rettegés lett úrrá rajtam. Mi lesz velünk, hogyan éljük túl az olimpiát, ha ilyen színvonalon közvetítenek majd akkor is a Magyar Televízió kommentátorai, szpíkerei, szakértői?

Gundel Takács Gábor az egyik meccsen elnézést kért, amiért behallatszik a mellette közvetítő arab kommentátor hangja: – Nem szokás ilyen hangosan kiabálni a riporterállásban – jelentette ki. Biztos vagyok benne, nem voltam egyedül azzal a gondolatommal, hogy ide nekem azt az üvöltést! Vagy legalább valami kreativitást, egy jó meglátást, találó észrevételt, amellyel feledtetheti, hogy még a döntőben is összekeveri a két csapatot, többször is olasz vezetésről beszél.

És ő még csak hagyján, a többiekről végképp jobb volna elfeledkezni. Hogy egy ilyen érdekes, sokszínű sportról ennyire unalmasan és egysíkúan is lehet beszélni: az egyszerűen hihetetlen. Tényleg semmi sem juthat eszükbe azon kívül, hogy „egy gól jót tenne a meccsnek”; „a hátrányba került csapatnak most már kockáztatnia kell”; „kíváncsi vagyok, most, hogy vezet az ellenfél, a mester cserél-e”; meg hogy „egyértelmű a szándék, a védekező középpályás helyett támadó középpályást hozott be”?

Pedig értek meglepetések: Deák Horváth Péter például kétszer is egészen szellemes megjegyzést tett. Már majdnem megbocsátottam neki a lapos közhelyek sorolását, csak aztán átpártolt az atlétikához, és megint azt próbálta kis spéttel cifrázni, amit amúgy is mindenki láthatott a képernyő előtt ülve. Még szerencse, hogy ezt az Eb-t a Eurosporton is lehetett látni. Az ottani riportereket érdekelte, mi történik, sőt még a saját – hozzáértőnek tűnő – véleményüket is meg lehetett tudni. (Csak tudnám, miért megoldhatatlan nekik Szemjonova nevét jól mondani!) Mondja meg valaki, miért nincsenek a köztévében olyan szpíkerek, akiknek van önálló véleményük a látottakról, akik meg tudnának fogalmazni egy-két karakteres mondatot, olyasmit, amivel érdemes vitatkozni. Vagy olyanok, akik föl tudnak tenni egy-két érdekesebb kérdést a meghívott szakértőknek. S nem „ha a játék képe nem változik, marad az eredmény” színvonalú vendégekre gondolok. Meg a „kanapészurkoló” Csiszár Jenőre, aki ismételgeti, hogy annak ellenére vállalta a közreműködést, hogy nem ért hozzá. (A közvetítők sem, csak ők nem mondogatják.)

De nem lehetett volna előbb fölismerni, hogy van például Dárdai Pál, akiről a döntő szünetében kiderült, hogy egyrészt látja, mi történik, másrészt tud olyat mondani, amire a néző magától nem gondolna? Lám, ha vele találja szembe magát, akkor Petrovics-Mérei Andrea is megtáltosodik. Amúgy is ő az, aki legalább néha elűzte az unalmat a várakozás perceitől.

Szóval rettegek az olimpiától. Különösen annak fényében, hogy a sportolók eskütételére még a fentieknél is gyengébb erőket vetett be a Magyar Televízió. Felfoghatatlan volt, amit a két műsorvezető produkált, de aztán jött a mélypont: – Hogy tetszett ez a szép, felemelő, magasztos egy óra? – kérdezte a riporter az emberi erőforrások miniszterétől, aki nem mert nem egyetérteni. Inkább kifejtette, hogy ő szurkoló, nem próféta, „tehát megspórolnám a nézőknek, hogy az én jóslataimmal szembesüljenek (…), ha mindenki megteszi azt, ami a legtöbb, akkor minden eredménynek örülni fogunk”. Jaj! Akkor már inkább a sok szempontból rossz emlékezetű Schmitt Pál, ő azért valamennyire eligazodott a sportban, és a várható eredményeket megbízhatóan be tudta „lőni”.

De hiába morgok itt, a tisztelt zsűri nemrégiben Prima Primissima Díjra jelölte a sportműsorok főszerkesztőjét. Kicsit csodálkoztam, ám legyen, sőt még Kossuth-díjra is jelölném, ha csak elviselhetővé fölhozza ezt a „csapatot” az olimpiára!