Mobilon naponta százezrek érzik úgy, be kell számolniuk arról, hogy tíz perc, és ott vannak a Blahán, s megtudhatják, a másik mit evett aznap.

Mindent lehet. És ez csak az amatőr világ. A profik azt is tudják, hogy e másik kettő egymással mit beszél. A hang végképp megállíthatatlan.Most már csak egyetlenegy szakma van, amelynek legnagyobbjai is véresre ordítják a torkukat, mégsem hallja meg őket senki. Ezt ők is tudják, és annál kétségbeesettebben kiabálnak. Mondhatnák a Kalevalát is, mindegy, de ők valószínűleg olyasmiket ordítanak, hogy állj már hozzá közel, add gyorsabban, miért te próbálod meg, miért pont te, tessék, egy az egyben mehet, és így tovább, a reménytelenségig.

Az amerikaifutballban beépített hangszóró van legalább az irányítók sisakjában, lehet a fülükre bömbölni, igaz, az erősen kétséges, hogy ilyen állapotban mit hall meg egy játékos. Illetve: meghall ezt-azt, de megérteni – gyakran semmit. A klasszikus fociban azonban marad a világ egyik legértelmetlenebb pantomim-előadása. Főszerepben az edzők. Hiába tudják ők is, hogy jó esetben egy vagy két ember (a hozzá közel lévő szélsőhátvéd és talán az ellenfél szélsője) hall valamit abból, amit hangszalagszakadásig erőlködve harsognak, mégiscsak – egy Eb-t feltételezve például – nemzetárulással szintetizált gyomorvérzés lenne, ha csak ülnének a padon, s gyűrnék a zsebkendőjüket bele a markukba és vissza.

Hát megy az ordító némajáték.

Ameddig még urai maguknak és jó a helyzet, pantomimmel is próbálkoznak: mindannyian ugyanazokkal az okoskodó kétujjas kis mozdulatokkal jelzik, hogy mi a szitu; jönnek a vízszintes váltott kezes kaszálások, ha baj van (azt hiszem, hogy váltásokra, visszapasszra, megindulásra biztatják a csapatot, amelynek általában ilyenkor az a baja, hogy egyáltalán nem jut labdához, amivel megindulhatna); végül, amikor már biztosnak látszik a vereség, következik az égnek emelt kar, az uszulás a negyedik bíróra, hogy mindenki számára világos legyen, kik a felelősök az egész
aljasságért, amit ő, a csapat, a város, a nemzet kénytelen elviselni.

Megbocsátható ez a komédia, mert a világ leglehetetlenebb szakmája a futball szövetségi kapitányé. Nem edző, mert egy-két alkalomtól eltekintve nem ő edzi a játékosokat. Nem szerezhet álmai játékrendszeréhez labdarúgót, mert csak a neki állampolgároskodókkal variálhat, amin alig változtat egy-egy mélybarna balhátvéd és szerb származású csatár. A meccselése pedig abból áll, hogy ordít bele a semmibe. És mégis, az egyik nagyon jó (Löw, Del Bosque – őket látta már valaki ordítani?), a másik meg (sokan mások) maga a vereség. Csak azzal hathatnak, ahogy összeállítják a válogatottat, s ahogy odaállnak eléjük.

Éppen mintha miniszterelnökök lennének. Aki nem arra figyel, hogy jól rakja össze a csapatot, elérje, hogy legyenek belső szabályok, s mindenki higgyen magában, hogy nekik is higgyenek, viszont mindezeket elmulasztva fel-alá rohangálva maga akarja lejátszani a meccset – előbbutóbb bukik.