Jagodits azt vetíti előre: a második szakaszt, amely már zajlik, a profik uralják. Becslései szerint a programra szánt összeg mintegy kétharmada (16-18 milliárd forint) a futballvállalkozások kasszájába kerülhet, míg az amatőrök a summa tíz százalékán (2-2,5 milliárd forinton) osztozhatnak. A maradék jut a jégkorongnak, a kézilabdának, a kosárlabdának és a vízilabdának.

A közgazdász nem vitatja: e néhány milliárd forint is komoly segítséget jelent az egyleteknek, miként azt sem, hogy az MLSZ mindent megtett a versenyeztetés költségeinek csökkentéséért. Ám hozzáteszi: az amatőr szektor problémáit képtelenség ennyi pénzből orvosolni. A kis egyesületek az első körben főként az utánpótlásrészleg működtetésére, felszerelések vásárlására költöttek; most már (viszonylag) nagyobb projekteket terveznének.

„Több évtizedes a lemaradás még a szomszédos Ausztriához képest is, annak ellenére, hogy a klubok most olyan beruházásokat valósítanának meg, amelyekre egyébként sohasem lett volna pénzük. Villanyvilágítással látnák el a létesítményt, fűthetővé tennék az öltözőt, felújítanák a vizesblokkot... Ezek a munkák több millió forintba kerülnek, s félő, nem jut rájuk pénz, mert a nagy összegeket a profik terveire áldozzák” – jövendöli Jagodits.

Ráadásul az sem biztos, hogy az amatőrök elő tudják teremteni a tárgyi beruházásokhoz szükséges harmincszázalékos önrészt, mivel tízmillió forintnál az hárommilliós befektetést igényel – vetem fel. Ám Jagodits ettől a kudarctól nem tart: szerinte a kis települések összehoznák a szükséges pénzt, mert a lokálpatrióta elkötelezettség erős kapocs a helyi vállalkozók és a klubok között. A rendkívül nehéz anyagi helyzetben működő önkormányzatok hajlandók akár az utolsó forintokat is odaadni, mert tudják: korántsem biztos, hogy kapnak még egyszer ekkora esélyt a fejlesztésre. (Nagy kérdés, a kormány meddig engedheti meg a költségvetésnek a rendszer működését, a több tízmilliárdos bevételkiesést.)

A közigazgatás átszervezése is rontja az amatőrök helyzetét. A kormány járásokat alakít ki, amelyek átveszik a helyhatóságok feladatait, így a források egy részét is. Ennek nyomán kevesebb pénz marad az önkormányzatoknál, tehát kevesebb jut a sportra is. Mindennek tetejébe a klubvezetők elöregedtek, az elöljáró-utánpótlás nem megfelelő. Ha nincsenek fiatalok, akik hajlandók társadalmi munkában dolgozni az egylet fennmaradásáért, akkor sorra szűnhetnek meg a klubok.

Az adókedvezmény egyébként is óriási terhet rakott a sportvezetők vállára. Olyan egyesületek, amelyek korábban még adóbevallást sem feltétlenül készítettek, most elektronikus úton pályáznak, háromhavonta úgynevezett előrehaladási jelentést küldenek a Nemzeti Sport Intézetnek, több bankszámlát vezetnek, miközben szervezetük – diszkréten fogalmazva –nem halad olyan tempóban a professzionalizmus felé, mint ahogyan azt a támogatási rendszer megkívánná. Pedig – Jagodits szerint – létfontosságú volna, hogy az amatőr klubélet profitáljon e programból, s az egyesületek hosszú távon is fenntarthatóvá váljanak. A közgazdász megemlíti: ezekhez az egyletekhez több tízezren kapcsolódnak valamilyen formában. Az érintettek (elvileg) megtölthetnék a lelátót a régió élvonalbeli csapatának mérkőzésein, azaz akár az üzleti alapú labdarúgás bázisát is jelenthetnék.

Csakhogy...

„Ma szinte nincs kapcsolat az úgynevezett profi, valamint az amatőr szektor között – mondja Jagodits. –Mintha világok élnének egymás mellett. Pedig fel kellene ismerni: amatőrök nélkül sohasem lesz valódi futball Magyarországon.”

Hiába kilincselnek?