Védőbeszéd Socratesért

Sorozatunkban a sporttal hivatásosan nem foglalkozó kollégáink írnak a legnagyobb szenvedélyükről. Ami persze erősen összeköti őket – mi mással? – a sporttal...

Napokig morzsolgattam magamban dr. Socrates nevét, így megy ez, amikor az ember betölti a tizennégyet, és azt hiszi, hogy ilyenkor már semmi olyan nem történhet vele, mégis megesik aztán, hogy kicsordul a könnye, és bizony isten, kicsordult, amikor Paolo Rossi harmadszor is, szóval, 1982 volt, és a tévé előtt ülve el is szégyelltem magam, milyen férfi az ilyen, és hát milyen férfi ez a doktor, akire annyit gondoltam azokban a napokban, mert ugyan nem volt az a klasszikus labdarúgó-testalkat, de ahogyan átvette a labdát, és ahogyan fordult vele, attól valamiképpen megváltozott a pálya képe, új terek nyíltak, és még hajpántja is volt, igaz, nem azon a meccsen, azon nem volt rajta, miért is nem, kérdeztem magamtól utóbb, talán épp ezért kaptak ki végül, hajpántban az erő vagy mifene, még Björn Borg is hajpántos volt, szóval: Brazília mindhalálig, mert ahogyan a doktor elment a jobb szélen és ütemtelenül kilőtte az alsó sarkot, azt csak a legnagyobbak tudják, az olyanok, mint később Ronaldo, a Fenomén vagy a bolond Fürtöske, Ronaldinho, ezek a megismételhetetlen züllött kis tünemények, akik mintha csak azért ereszkedtek volna közénk, hogy néhány pillanat örömöt hozzanak erre a boldogtalan világra, hogy aztán az fölfalja őket elevenen, mert előbb-utóbb fölfalja, szegény Törőcsik is kórházba került ismét, így megy ez, Ronaldinho is fölfalatja majd magát.

Socrates miatt olvastam el Szókratész védőbeszédét, és így aztán miatta is néztem meg számtalanszor egy másik zsenivel, Haumann Péterrel, lám, ki mondja, hogy a labdarúgás nem adhat valamiféle műveltséget, és hát bizony, ebből gondolhattam volna akár arra is, hogy az én Socratesem afféle doktor védőügyvéd, de amikor – jóval később – megtudtam, hogy doktor doktor, nem mellesleg nomen est omen, még a filozófia is mestersége volna, mindent megértettem abból, hogy miért őrülhettem meg azért a csapatért, azért a ’82-esért, tizennégy évesen annyira, hogy a meccseik után bőszülten olvasni kezdtem, focira könyv, hát még fociért könyv, ez nem számít klasszikus ok-okozati összefüggésnek, mégis igaz, hát igen: Brazília mindhalálig, mert az a csapat ott Falcaóval, Ederrel, Toninho Cerezóval, Juniorral, Zicóval, Socratessel maga a filozófia: összetett és mély. De a mélységében is játszi, még izzadságában is mosolygó, nevető, életigenlő, ahogyan a doktor a gól után megáll a partvonalnál, kihúzza magát, és fölemeli a karját a nézők felé, ott áll, rezzenetlen, az arcán mosoly, mint amikor az istenek néznek, és nézhetett úgy ő is, mint Zico, amikor fektette a jugoszlávokat: ott feküdt előtte egy hadosztály, azt sem tudván, hol a labda.

Máig fel nem foghatom, hogyan kaphattak ki akkor, ott, 1982-ben, emlékszem, előre elterveztem, hogy másnap végre megfogom az osztálytársnőm kezét, készültem rá hónapok óta, az lett volna a nagy nap, de a brazilok kiestek, el is ment a kedvem az egésztől, se kézfogó, se újabb meccs, ilyenkor már élni se nagyon érdemes, és hát persze Paolo Rossi se akármi, és érte is lehet, no, hát mondjuk ki, lelkesedni, de azért csak lekentem egyet a Szekeres Jocinak, amikor másnap az Almássy téren folyton Rossival húzott, szóval még ezért is szégyellhettem magam, nem csak a könnyekért, ilyen év volt az a ’82-es, mély, fájdalmas, mint amit széttört valami, és bizonyosan szét is tört, mert jó tíz évvel később a veszprémi Szürke Barát borozóban valaki azt mondta, hogy Socrates „nem hajtott” eléggé, és néhány liter bor után tombolva magyaráztam, hogy nem, nem, nem igaz, annak a csapatnak nem kellett hajtania, mert az a csapat maga lett volna a tökély, épp a hajtás öli meg az ilyeneket, nem lehet hajtani, nem szabad hajtani, a labdát gurítják, úgy válnak gyorssá, erőssé, bátorrá, mint az istenek, ezek az én isteneim, akik akkora nagyok, akik olyannyira fölötte állnak mindennek, hogy képesek még önmagukat is legyőzni.

Csak így történhetett: magukat verték meg ott, 1982-ben,megannyi Paolo Rossi futhatott volna a pályán, akkor sem nyerhettek volna az olaszok, magukat ejtették ki, mert ott és abban a pillanatban megváltozott a világ, hullottak az istenek, és ők ezt tudták, tudták, hogy az ő koruk lejárt, hát megkönnyeztem a bukást, amely a győzelem maga, mert bukni is csak így érdemes, hát legyen, Brazília mindhalálig, lám, szegény doktorom, én szegény-szegény Socratesem, „ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.”

Mondom, megsirattam.

Socrates bombagólja Daszajevnek az 1982-es vb brazil–szovjet mérkőzésén (2-1)
Socrates bombagólja Daszajevnek az 1982-es vb brazil–szovjet mérkőzésén (2-1)
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.