Nincs vége, Csapó!
Jakab János abban az időben igazolt a Bányászhoz. (Második forduló az NB I-ben 1976. augusztus 25-én: Tatabánya–Salgótarján 3-0. Gól: Jakab 2, Halász.) A korábbi csatár ma a sportigazgató, de a szertárban nem csupán ő bólogat Rózsika szavaira. Ott van a két szaktanácsadó, Szabó György (510meccs a klubban) és CsapóKároly (314), továbbá a Kiprich József, Vincze István edzőpáros 240, illetve 109 tatabányai szerepléssel (valamint 70 meg 44 válogatottsággal). A társaságot a direktor hívta össze, de – mint a megbízatásokból kitetszik – nem csupán egyetlen látogatásra. A 19-szeres válogatott, 1978-ban „seikós” Csapó (az órát az argentinok elleni vb-nyitányon gyorsan bevágott góljáért kapta) nosztalgiázik is, amint a kávéját kevergeti: „Aki dohányzott vagy feketét kért, az mind idejött a szertárba régen is.” Szabónak szintén van mit mesélnie, de ezúttal nem a futballról, hanem az 1990-es évek elején bezárt bánya fénykoráról beszél: „Úgy csillogott a fekete gyémánt, ahogyan azt Jókai megírta.”
A csapat ugyancsak villogott. Negyedik hely 1958-ban Grosiccsal, Farsanggal, Környeivel, Szovjákkal, Lahossal, Dombaival, Hárival... Bronzérem 1964-ben és 1966-ban Geleivel, Hetényivel, Juhossal, Menczellel, Szabóval, Csernaival, Szuromival, Delivel... Ezüst 1981-ben, majd 1988-ban Kiss Imrével, Lakatossal, Csapóval, P. Naggyal, Kovács Istvánnal, Weimperrel és a leradírozhatatlan Szabóval, illetve Szalmával, Moldvánnal, Schmidttel, Kiprichhel, Plotárral, Vinczével... Az 1981-es esztendőnek most külön jelentősége van: ma harminc éve, hogy a Tatabánya az UEFA Kupában (22 ezer néző előtt) 2-1-re legyőzte a Real Madridot. És emiatt tempírozták e hét vasárnapjára a helyi sporttelep hivatalos avatóünnepségét: a stadiont – többek között a „harmincévesek” jelenlétében – Grosics Gyuláról nevezik el.
Itt valóban igyekeznek ápolni a hagyományokat. Jakab úgy gondolta: ha egybegyűjti a helyi legendákat (és nem egyedül az ünnepi eseményre, hanem a mindennapokra), akkor feléleszthetők a tatabányai tradíciók. A gyerekek többsége már nem ismeri Csapó vagy Szabó nevét, ám a szülők még élénken emlékeznek mindkettőre. Ahogyan a kapusedző Kissére vagy az utánpótlással foglalkozó Lakatoséra, P. Nagyéra, Plotáréra is. „Gyertek, öregek, és jöjjenek a fiatalok!” – ez volt a jelszó, Csapó pedig már néhány hónappal a visszatérése után elmereng: „Sok nagy futballélményem van. De az ismét felbukkanó csemetéket nézni és gondozni, ez talán a legnagyobb.”
A felnőtt csapat másodosztályú, és Jakabék tudják: a futballt nehezebb lesz újjáteremteni, mint visszahozni a régi labdarúgókat. Amikor néhány éve kiesett az együttes az első osztályból, a Budapesti Vasutas Szőnyi úti pályáján tengődött albérletben, előbb pár száz néző, majd szinte teljesen üres lelátók előtt. A kontraszt hatalmas volt: annak idején az egész bányászváros büszkén az utcára vonult, amennyiben nyertek a fiúk... De, ha más még nincs is, folyamatosság már van: a kerethez tartozik a Dombai unoka (a nagypapamég csatárt játszott, az apuka már kapus, mint ő), valamint Kiprich Dániel, és – hogy a csukák rendben legyenek – megkeresték a régi susztert, Erl mestert is.
Ezzel együtt könnyebb lehetett hajdanán felhozni a szenet, mint amilyen irdatlan feladat feljönni, azaz akár csak megközelíteni is a korábbi nívót (nemhogy egyhamar: egyáltalán). Jakab azonban türelmes: „Hosszú távon persze az NB I a cél. De legalább enynyire fontos, hogy szélesítsük az érdeklődést a klub iránt, azaz az itteni emberek – nagyok és kicsik egyaránt – megint magukénak érezzék a csapatot.”
Vincze már nem ennyire patetikus. Tréfásan megjegyzi: „Nagy előnye van ám annak, hogy valamennyien, akik itt most hivatalba léptünk, minden szegletet ismerünk. Azt is tudjuk, merre van a menekülő út...”
