– Édesanyja évtizedek óta az MTV munkatársa; törvényszerű volt, hogy a televíziónál helyezkedik el?

– Sohasem akartam sportriporter lenni. Tanárként végeztem, a diploma megszerzése után teniszpályát üzemeltettem.

– Hogyan került a kommentátori székbe?

– Az Eurosportot néztem, hacsak tehettem. Amikor meghallottam, hogy Palik Lászlóék elindítják a magyar verziót, akkor megkértem anyukámat: kérdezzen rá, akad-e valamiféle munka.

– Ehelyett azonnal a közvetítőszobába irányították?

– Szó sincs róla. Amikor fölhívtam Palikot az ügyben, lediktálta: mikor és hol kell megjelennem. Fölkészültem, hogy esetleg kapok egy szerkesztői állást, ám vagy hatvan ember várakozott a helyszínen, a vezetők pedig közölték: kommentátorokat keresnek.

– Megnyerte a „tehetségkutatót”?

– Nem erről volt szó. Eleinte a riporterek felkészülésében segédkeztem. Néhány hónap után mindössze ketten maradtunk a próbálkozók közül: Horváth Mariann világbajnok vívó és én. Amikor Mariann Palik tudta nélkül vezetett egy rádiós műsort, a főnök engem bízott meg egy atlétikai verseny közvetítésével.

– Immár tizenöt éve a csatorna kommentátora, a szakma legjobbjai közül mégis a legkevésbé ismert. Egyetért az utóbbival ?

– Igen. Ugyanakkor nem is nagyon vágyom az ismertségre. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor azonosítottak a hangom alapján. Egyszer például egy bankban; nagyon kellemetlen volt.

– Akkor sem változott a helyzet, amikor Kovács István bokszmeccseit közvetítette a legnépszerűbb kereskedelmi csatornán?

– Nem. Egyrészt mások elvitték a show-t, másrészt nekem is megvoltak a saját korlátaim, hiszen az ökölvívás nem az első számú szakterületem. Ugyanakkor négyévnyi kommentátori munka után visszautasíthatatlan ajánlat volt a világbajnoki címmeccsek kommentálása.

– A kitérővel együtt mindig hű maradt az Eurosporthoz.Mióta dirigálja a hazai részleget?

– Hat éve dolgozom vezető kommentátorként, az idén vettem át a magyarországi szerkesztőség teljes körű irányítását.

– Marad idő a közvetítésre?

– Az idén már szortíroznom kell.

– A múlt héten mit kommentált?

– A curling-világbajnokságot. Korábban azt hittem, többé nem fogom közvetíteni a sportág meccseit, ám a beosztás úgy alakult, hogy be kellett szállnom.

– Élvezte?

– Igen, hiszen tavaly még a magyar válogatottal is játszottam egy versenyen, ám a nemzeti együttesbe végül nem kerültem be...

– Karrierje kezdete nem a köztévéhez kötődik.Nem hiányzott az olimpiai aranyérem közvetítésének öröme?

– Az ottlét hiányzik. Sohasem dolgoztam ötkarikás játékokon a helyszínen. Még csak fel sem vetődött, hogy mehetnék, pedig gyenge riporterek is jártak már olimpián. Az aranyérem kommentálása nem motivál, hiszen a riporternek semmi köze a győzelemhez, csupán borzasztó szerencsés, hogy éppen ő beszélhet a tévében, amikor valaki a csúcsra ér.

– Volt-e szakmai ideálja?

– Nem nevezném ideálnak, ám Gyulai István közvetítései nagy hatással voltak rám. Soha senki nem kommentált úgy atlétikát, mint ő. Egyes közvetítéseit ma is föl tudom mondani.

– Pedig nem is Gyulaitól tanulta a szakma alapjait.

– Igaz, ám megmaradt egy élmény a gyerekkoromból. A hajdani atlétikai Budapest Nagydíjon a kommentátoroknak még nem volt számítógépes rendszerük, így fogalmuk sem lehetett arról, hogy a futószámok idején zajló távolugrás hogyan is áll. Tizenkét éves kölyökként az volt a feladatom, hogy fölírjam az eredményeket, és ha éppen arról beszél a riporter, akkor a kezébe nyomjam a megfelelő cetlit. Csakhogy a világ legjobb versenyzői ott futkároztak mellettem, így néha elbambultam, nem minden adat volt pontos. Ma már tudom, Gyulai úgy is leközvetítette volna az eseményt, ha egyetlen cédulát sem adok a kezébe...