Én meg a sztár
Hatévesen éltem át életem első, alighanem legmegalázóbb pillanatát, amikor hármasban mentünk a buszmegálló felé, az óvó néni, anyám és én, és akkor az óvónő azt mondta, ráadásul jól hallhatóan, anyukaaa!, most már csináljon valamit a fiával, mert állandóan bepisil, foltos az ágya, ki kell cserélni a pizsamáját..., és csak sorolta, anyám egyre erősebben szorította a kezemet, én meg, noha hatéves voltam, azt szerettem volna, ha szégyellhetném magam helyette is, érti?, szerettem volna átvállalni az ő szenvedéseit is, keresztet a vállamra, mert az már milyen, amikor a szerencsétlen szülőt, akinek ezer dolga van, vásároljon be, adja le a cikket és vegye rá a másik fiát, hogy tizennégy évesen szokjon le a cigiről, még azzal is csesztetik, hogy a fia behugyozik..., a behugyozik egyébként, ha le akarja írni, rövid u-val van, nem hosszúval, mint a húgy, sokan összetévesztik..., jól van, folytatom.
Szóval az egészből engem mégse érdekelt semmi, már anyám szenvedésén túl, mert a Csepel-pálya mellett mentünk el, két napja ott játszott az Ú. Dózsa, és Törő hátrahúzásából Kiss Sanyi betalált, 1-2, ja, igen, ezt már mondtam, de mit tegyek, amikor ez életem egyik meghatározó élménye, milyen hülyeség ez már, szénné aláz az óvónő az anyám előtt, én meg csak csattogok mellettük, s a szózuhatagot elnyomja bennem a moraj: „Goooóóóól!”, tetszik tudni, az a mélyről jövő, atombombabecsapódás-végű robaj, amikor nyolctízezer ember ugrik talpra, s kiáltja:
„Goooóóóól!”
Aztán egyszer mondta a rendezőasszisztens, húsz másodperc!, mellettem a sztár, aki, és hirtelen megvilágosodásom támadt, majdnem kimentem a stúdióból. Rágyújthatok? Hülye vagyok, nem is dohányzom.
Nincs ezen mit mesélni... Vannak, izé, ezek a meghatározó emlékképek; a pisás például vagy az, amikor nézem a nevem az újságban, erről is meséltem már, ott van a név, és büszkén megyek a suliba, én vagyok a futballista, hajam bundeszligás, beszédem kevéssé cizellált, s mutogatnak rám, ő az, ő az! Vagy amikor a külföldi tornán olvasom a műsorfüzetben, hogy nationalspieler, megemelkedsz ettől, és akarsz valamit az élettől, hiszel a jövődben, a békében, harapnád a rácsot..., és akkor azt mondja az edződ egy másik műsorfüzetre bökve, hogy ezeket a futballtornás köszöntőket nem is az egykori sztárok írják; azt speciel, hogy „a világ legcsodálatosabb játéka a futball!”, csak a nevükben írja valami firkász, magasról tesznek az ifitornákra, évek óta nem csinálnak semmit, csak nyomják a sok hülyeséget, megint kérek egy kis vizet... Szóval megvilágosodásom támadt. Előttem a műsorvezető, mellettem a sztár, és eszembe jutott ez az ifis műsorfüzet meg ’85 karácsonya, amikor... Hogy’ jön ide ’85 karácsonya? Mindjárt azt is.
Hideg volt, az unokatesóm esküvője, én meg a szemközti sörözőben megpillantottam a sztárt; éljen az ifjú pár, ilyenek, én meg mindig felálltam valamivel az asztaltól; pisilnem kell..., már megint ez a pisi, kedves kis kamaszféle voltam, tele érzelemmel, szép fénybe borult a város, ki volt világítva a Lánchíd, az Andrássy, izé, a Népköztársaság útja, tényleg, még van olyan levelem, amit onnan adtak föl az MLSZ-ből, ilyen sürgöny vagy mi: „az utleveleden kivuel 3 darab vizumkeepet is kueldj maajus 22-ig a magyar labdarugo szoevetseegbe ziegler jaanos”, ez meg hogy jön ez ide?, mindig elkalandozom, apámtól örököltem, apám, mi váltotta ki az első világháborút?, kérdeztem, nézd, ez roppant egyszerű, felelte, s két perc múlva már az ókornál jártunk. Szóval kijöttem az esküvőről, anyámék feje vörös volt, és ott szobroztam a hidegben, nehogy elmenjen a sztár, aztán, igen, kilépett, én addig csak olvastam róla, csaknem elájultam, kicsattant az erőtől, csodás télikabátja volt, s kértem tőle egy autogramot, kérdezte, ki vagy te, mondtam, mire megpaskolta az arcom: „Jól van, a világ legcsodálatosabb játéka a futball!” Most meg ott ült mellettem huszonöt évvel öregebben, unottan, nyúzottan, és amikor a rendezőasszisztens azt mondta, húsz másodperc!, mármint az adásig, hirtelen nem is értettem, mi az, amiről mi itt beszélhetnénk, miért beszélünk arról, ami már nincs is, ő meg a futballunk, na... Huh.
Köszönöm, ezt még kihörpintem.
