– Mikor kezdődött?

– Éppen fél évszázada. Itt, a ráckevei Kis-Dunán készültem a soros Eb-re, amikor megláttam a házat. Ezer forintért lefoglalóztam, majd a harmadik Európa-bajnoki győzelmem jutalmaként kapott tízezer forintot hozzátéve ki is tudtam fizetni a teljes vételárat.

– És mennyiért hagyná el?

– Ne kérdezzen ilyeneket... Persze, hogy semmiért. A víz, a kert, a természet maga mind-mind olyan közel áll hozzám, hogy soha nem válnék meg tőle.

Szerelme Ráckeve

– Nem unalmas itt? Főleg télen...

– Megszoktam. Rengeteg a barátom, és nézze, ott a biciklim! Életem legszentebb vágya.

– Bővebben?

– Megmagyarázhatatlan vonzalom fűzött mindig is a kerékpárhoz. Éjszakákon át álmodtam róla kisgyerekként, hogy egyszer majd nekem is lesz sajátom, én is száguldozhatok, nekem is fújhatja a hajamat a szél. Aztán, amikor tízéves lettem, a szüleim megengedték, hogy elkezdjek rá gyűjteni. Elvállaltam mindenféle alkalmi munkát, hogy összejöjjön a százhúsz pengő. Miután meglett, versenyeztem mindennel és mindenkivel. Valahogyan az elejétől fogva bennem volt, hogy próbára tegyem magam. Az mozgatott, hogy megmérjem, mit is érek máshoz, másokhoz képest. Az egyik legfőbb riválisom a 61-es villamos volt a Villányi úton... S azóta is biciklivel járok szinte mindenhova. Ha Pesten van dolgom, kitekerek a HÉV-állomásra, felteszem a bringát, a Vágóhídnál leveszem, és irány a város. Nem is emlékszem, vettem-e valaha buszjegyet.

– Akkor minek az autó?

– Elengedhetetlen segédeszköz. Ma délelőtt például húsz kiló madáreledelt vettem; azt azért mégsem rakhatom fel a vázra.

– Nyilván magától értetődő, hogy valaki a kilencedik X-be lépve vígan sofőrködik...

– Számomra az. A jogosítványomat 1951-ben szereztem. Én nem afféle női pilóta vagyok; hogy mást ne mondjak, három évig buszsofőrként dolgoztam a MÁVAUT-nál.

– Lássuk a további járműveket! Csónak?

– Na, látja, ez vicces itt, a vízparton, de hajóm nincs. Néha kajakozom vagy az evezős barátaimmal túrázom, de saját csónakra sose volt igényem.

– És az olimpiai bajnoki címre?

– Erre azt szoktam mondani: ha eszemnél leszek, amikor lehunyom a szemem, akkor is fájni fog. Az volt a pechem, hogy az evezőssport nemzetközi irányítói iszonyúan konzervatív emberek voltak, és legföljebb eltűrték, de nem támogatták a nők versenyzését. Így aztán az én időmben világbajnokságon sem vehettünk részt, olimpián meg pláne nem, egészen 1976-ig. Úgyhogy be kellett érnem négy Európa-bajnoki címmel, pedig hatvanban, Rómában senki se lett volna képes legyőzni.

– Azért akadt még elismerés...

– Valóban: 1959 és 1961 között egymás után háromszor választottak idehaza az év sportolójának. Mi több, később a huszadik század tizenöt legjobb női sportolója közé is bekerültem.

– Hol vannak a serlegek, érmek?

– A többségüket odaajándékoztam a környékbeli gyerekeknek. Engem a sport adminisztratív része sosem érdekelt. Számomra nem az eredmény az igazán fontos, hanem az odavezető út. A pénz, a hírnév, a celebség hidegen hagy. Ezért sem érdekel a ma sportja.

– Akkor nyilván az sem, amit a sportról írnak.

– Az sem; bár huszonöt éven át dolgoztam a Népsport szerkesztőségében, mérsékelt hangulatban tettem. Ugyanakkor az újságírás még most is az életem része: máig – hú, de nagyképű lesz – főszerkesztője vagyok egy közeli kis falu, Szigetbecse kéthavonta megjelenő híradójának.

– Biciklizés, kajakozás, túrázás, sofőrködés, kerti munka, újságírás. Kimaradt még valami?

– Hát a sízés. Hetvenévesen tanultam meg, és azóta a barátaimmal minden januárban az osztrák lejtőkön töltök pár napot.

– Ne várja, hogy meglepődjek még bármin is... Inkább azt mondja meg, mivel lepi meg magát karácsonykor!

– Nekem tizenöt éve, a férjem halála óta nincs karácsonyom. Viszont igyekszem azzá tenni minden napomat.