GALÉRIA, klikk a képre!

Az emberek emberének embereként továbbszolgáló elnök azért volt jó sportvezető, mert korabeli aktív OTSH-elnökhelyettesként is pontosan átlátta a sport problémáit, így a rendszerváltás után hatékonyan tehetett azok megoldásáért: ennek nyomán az élsport most csak a tönk szélén, a finanszírozhatóság határán áll, de nem dőlt össze.

Schmitt kvalitásait jól mutatja az is, hogy nem keménykezű, mindenféle reformot tűzön-vízen átpréselő elöljáróként akart tetszelegni a MOB-tagság előtt, hanem elsősorban harmóniát árasztó funkcionáriusként: az ebből táplálkozó idill sokaknak szerzett hosszú, gondtalan karriert, boldog, közösségerősítő pillanatokat. Schmitt csodálnivalóan érzett rá a ritkán adódó lehetőségekre, mint például a 2001-es NOB-elnökválasztás, amelyen hatan is – száztízből hatan – szimpátiájukról biztosították.

Az is a nagyformátumú elnökök sorába emelte, hogy ünnepségeken, olimpiai hazaérkezésekkor előszeretettel idézett példabeszédekből, hivatkozott a kereszténység által hirdetett értékekre: ha ezeket a passzusokat olykor hibásan olvasta is fel, némely parancs rezzenéstelen kimondásakor pedig közvetlen kollégái voltak kénytelenek a földet nézni, az előadások örök emlékként élnek a versenyektől és utasításoktól elgyötört, monotóniába fordult lelkekben.

De Schmitt Pált mindenekelőtt a kimondott szóhoz való ragaszkodása, az ebből fakadó karakánság tette igazi vezetővé. Akkor sem rettent meg, amikor az athéni olimpia 5 magyar doppingesete után szembesítették 1997-es lapinterjújával, amelyben így fogalmazott: „Már megválasztásom után, pedig az nem tegnap volt, egyértelműen kimondtam, hogy azonnal lemondok, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz (…), akkor is, ha bizonyíthatóan nem vagyok cinkos, mert hát elnökként akkor is felelős vagyok a történtekért.”

Különleges képességű embert vesztett a magyar sport.

S nyert a köztársaság.