Nagy László és a válogatottság: baj van a gerinccel
A katalánok átlövője - aki a Bajnokok Ligája múlt hét végi, kölni négyes döntőjén még makkegészségesnek látszott - most, a megadott határidő után két nappal, gerincbántalmaira hivatkozva mondta le a szereplést a magyar válogatottban, így a csapat nélküle vág neki a közelgő, szlovénok elleni, az olimpiai részvétel szempontjából is sorsdöntő vb-selejtezőknek. A játékos - tényleg nem akármilyen pech... - az ősszel ugyancsak sérültet jelentett, míg a télen eszelősen fáradt volt, amikor a nemzeti csapatnak szüksége lett volna rá.
Mint a rétestészta, a történet lassan egy éve, vagyis unalmasan hosszú ideje nyúlik. Csupán egyetlen mondat az előzményekről: amennyiben a spanyol állampolgársággal és válogatottsággal kokettáló – s e tekintetben a sportvilágban unikumnak a legkevésbé sem tekinthető – Nagy a múlt év augusztusa óta egyszer is felöltötte volna (vagy a jövőben felöltené) magára a magyar címeres mezt, a nemzetközi szövetség érvényben lévő szabálya szerint a 2012-es, londoni olimpián más nemzet tagjaként semmiképpen sem léphetne fel.
A képlet rém egyszerű: Nagy – aki feltehetően nem akar két szék közt a pad alá esni – vár, vagy inkább kivár mindaddig, amíg el nem dől, jelenlegi honfi társai ott lesznek-e a játékokon. Neki semmi nem sürgős. S még akkor sem tolul a vér az agyába, amikor klubja veszprémi föllépésén „b..inagylacizzák”, vagy amikor azt olvassa a kifeszített transzparensen, hogy „megismered-e még a magyar Himnuszt?” Csak a sportágban kevésbé járatosak kedvéért: Nagy a magyar férfi kézilabdázás nemzetközi szinten legmagasabban jegyzett játékosa. Korábbi csapatkapitány. Meghatározó egyéniség. Idol.
Miközben a találgatások odáig fajulnak, hogy az átlövő egy aktatáskányi pénzért már az ősszel igent mondott volna a hívó szóra, a hazai szövetségnek nincs hivatalos álláspontja az ügyben. „Hogyan is lehetne egy pár órás hír tudatában?” – kérdez vissza Sinka László elnök, amikor afelől érdeklődöm nála, betelt-e a pohár. Aztán hozzáteszi, hogy magánemberként persze hogy van véleménye a méltatlan históriáról, de sportági vezetőként nem jelentheti ki, hogy a cserbenhagyás minősített esetével van dolga, „hiszen Nagy orvosi papírt lobogtat már megint”. Annyit azért megjegyez: „A több mint háromszázszoros válogatott Kovács Péter elhíresült mondása ugrik be, miszerint az a kézilabdázó, akinek reggel nem fáj semmije, biztosan halott”.
Még megtudom Sinkától, hogy a válogatott összeállítása a mindenkori szövetségi kapitány dolga, de amikor ezt fölvetem Mocsai Lajosnak, az együttes szakvezetőjének, ő így reagál: „Az én szerződésem a szlovénokkal szembeni meccsek után lejár”.
Itt tartunk – vonhatnánk le a konklúziót, de a következtetés hamis és bántóan megengedő lenne. Tudniillik tarthatnánk sokkal előrébb is.Mert kérdés-e, hogy a sportoló, akinek a határozott válasz (igen vagy nem) helyett egy ország permanens hülyítése az eszköz saját érdekei védelmére, legyen bár szakmailag pótolhatatlan, elveszítette erkölcsi alapját a további döntéshozatalra. Ugyanakkor a sportági vezetők valamiért nem kívánják megtenni a szívességet neki, hogy helyette ők mondják ki a végső nemet, a játékos meg a szemükbe vágja: „Én később jöttem volna, de ha nem kellek, mit tehetnék?” Az egyik fél visszaél a helyzetével, a másik nem él a birtokában lévő egyetlen kézenfekvő eszközzel.
A téri betonon felnőtt drukker meg néz bambán maga elé.
A második kalapba került a magyar női kézilabda-válogatott az Európa-bajnokság szombati csoportbeosztása előtt. (Az Eb-t – december 7. és 19. között – Dániában és Norvégiában rendezik.) A kalapok: Norvégia, Spanyolország, Montenegró, Németország (1.), Magyarország, Horvátország, Ukrajna, Dánia (2.), Franciaország, Oroszország, Románia, Svédország (3.), Szerbia, Szlovénia, Hollandia, Izland (4.).
