– Igaz, hogy az előző napon a felesége kitépte a telefonzsinórt a falból?

– Azt azért nem, de számomra akkor még megmagyarázhatatlan módon a másik szobából olyan hangerővel üvöltötte, „Tibi, fogd már be a szád!”, hogy a vonal túlsó végén a sportág korábbi szakírója, Hámori Tibor kezéből kis híján kiesett a kagyló. Az újságíró ugyanis azzal hívott fel este tízkor, hogy gratulál, meg hogy igazán megérdemlem. Nekem, persze, fogalmam sem volt, miről beszél, szemben a konspirációba beavatott nejemmel, aki, hallván az értetlenkedésemet, kissé felemelte a hangját. Sikerrel járt, mert Hámori valahogy elkente a dolgot, így továbbra is titok maradt előttem, hogy mi készülődik.

– Aztán, amikor kiderült,az első mondata valahogy így hangzott: ez életem eddigi legnagyobb meglepetése. Keddig mi volt a ranglistavezető?

– Nem könnyű választani,de érdekes módon az is egy telefonhíváshoz kötődik. A kilencvenes évek elején a Steinhagen csapata ellen vívtuk a BEK-döntőt, idehaza 4:1-re kikaptunk, és annyira kevés esély maradt a németországi visszavágóra, hogy még az is felvetődött: a lányok ki sem utaznak a visszavágóra. Aztán mégis csak elmentek. Nem tarthattam velük, mert éppen Ausztráliában voltam, de edzőnk, Fülöp István megígérte, azonnal jelentkezik, amint véget ér a meccs. Így is történt, és Pista csak annyit mondott a távolból: 4:0... Na – kérdezem –, ennyire sima volt? Mire a válasz: „Azt azért nem mondanám, de a lényeg, hogy nyertünk.” Akkor tényleg majdnem eldobtam a készüléket.

– És ez csak egy volt a huszonöt BEK-elsőségből, amellyel az amúgy negyvenszeres magyar bajnok Statisztika előkelő helyet harcolt ki magának a Guinness Bookban is, mint a világ legeredményesebb sportcsapata. Gondolta volna ’54-ben, a Jurányi utca iskola harmadik emeleti tornatermében?

– Már csak azért sem, merta közhiedelemmel ellentétben nem ott kezdődött a históriánk. Először az anyacégnél, a Központi Statisztikai Hivatal épületében kaptunk helyet, aztán Óbudára, a Kandó főiskolára kerültünk, és csak ez után következett a Jurányi. Végül pedig, 1980-ban a Marczibányi tér.

– A történet véget ért?

– Bizonyos értelemben mindenképpen. Örökös munkahelyem, a KSH 2008-ban bejelentette, hogy nem tudja a korábbi szinten támogatni a szakosztályt, mi pedig válaszút elé kerültünk. Döntenünk kellett, hogy továbbra is fizetjük Európa élvonalába tartozó klasszisainkat, és elköszönünk azoktól az edzőktől, akik gyerekkoruk óta a családunkhoz tartoztak, vagy az utánpótlásra koncentrálva megtartjuk a trénereket és megszüntetjük a felnőtt csapatot. Néhány álmatlan éjszaka után az utóbbi megoldást választottuk, így maradhatott statisztikás a mai napig, például, Kisházi Bea, Lotaller Henriett, Oláh Zsuzsa vagy Szabó Gabriella.

– Ők a klubnál maradtak, acsarnok viszont nem...

– Mivel a KSH képtelen voltfenntartani a létesítményt, az egyetlen járható úton indultunk el: megpróbáltuk megmenteni a magyar asztalitenisz számára. Ez, Juhos Józseffel, a szövetség technikai igazgatójával összefogva, nem akármilyen küzdelem nyomán sikerült is. Mostantól a szövetség diszponál fölötte, itt tréningeznek majd a felnőtt és a korosztályos válogatottak, a mi lányaink pedig a sportág leány sportiskolájának növendékeiként versenyeznek tovább.

– Mi lesz Ormai László feladata az Ormai László csarnokban?

– Ami eddig; jövök-megyek,intézkedem, és mindenbe beledumálok. Ez az életem ötvenhat éve, most már késő lenne kilépni a cipőből. Ha akkor is a pingpongot választottam, amikor fiatal statisztikusként Fordösztöndíjjal kínáltak meg Amerikában, vagy amikor Buda István felajánlotta az OTSH elnökhelyettesi székét, akkor most már aligha fogok változtatni. Én itt vagyok otthon.

– Ráadásul a keresztelő óta dokumentáltan...

– Nekem mondja? Nézegettem a névtáblát, és jóval nagyobb, mint a lakásunk ajtaján.