– Tudod, mi volt a legszebb?

– Mi, Béla bátyám?

– Az, hogy egy lépéssel mindenkinél előrébb járt.

– A maga finom módján…

– Például a főtitkár alig egyhónapja ismerte, de olyan meleg hangú beszédet mondott róla, hogy csak néztünk. Mindenkit ismert és mindenki ismerte. A titkárnőhöz évtizedek óta bejárt, és mindig vitt neki valamit: csokit, almát, szál virágot…

– És akkor a dolog el volt intézve.

– A nő elájult. De ez nemaz elintézésről szólt, hanem a kedvességről, az emberségről. Ehhez a nőhöz mindenki csak ment valamivel: írja le ezt, küldje el azt, főzze meg a kávét, lógjon fejjel lefelé, erre bemegy hozzá ez a meleg tekintetű, kedves hangú, szelíd ember, és azt mondja neki: édes Jolika, ezt önnek hoztam. Nála ez a hozás szériatartozék volt, így született. A lurkókkal is, tudod... Ettél? Ittál? A suliban minden oké? És ha kellett, bement az igazgatóhoz, és elsimította.

– Lassan sírni fogok, attól félek.

– Nem volt soha egy árvabuznyákja sem, de ha észrevette... Hány ilyet láttam? Jancsika, itt van egy pogi. Tudod, melyik volt a Jancsika? Kicsi, szőke és nagyon gyors… Sose volt mit enniük, állandóan éhes volt, de nem beszélt erről, szégyellte, hogy az anyja egyedül van négyükkel, és sosincs mit enniük. És akkor ez az áldott jó ember úgy, hogy a többiek ne lássák és úgy, mintha csak éppen megmaradt volna neki egy pogi a hatból, pedig a túrót, magának vette ebédre, ebédre!, odaadta a Jancsikának, és megsimogatta a fejét. És a Jancsika szépen megköszönte, majd egy az egyben betolta, szinte fuldoklott.

– Éhes volt.

– Szerintem a tízórai kiflin kívül soha nem evett semmit. De milyen jó kis futballista volt! Istenem! Dina biztos a gyerekkori önmagát látta benne... Dináék, tudod, görögből jöttek át, és hát sose dúskáltak... Azt tudod, hogy játszott az NB I­ben is?

– Nem.

– A Csepelben. A Csepelben biztos, a Ganz­MÁVAG­ban nem tudom, ott csak az NB II biztos. Meg a Fősped Szállítók...

– És a 22. számú Volán SE?

– Ott már csak intéző volt,mint az RTK­nál. Ment be a bírókhoz, hogy jó napot, kedves sporik; köszönhetünk néhány pontot neki...

– Mi, megkente őket? Nemár!

– Dehogy kente! Azzal szerzett nekünk pontokat, azért fújtak be nekünk határeset­tizenegyeseket, azért intették be az ellenfélnek a kilencvenedik percben a lest, amikor a lóizét volt les, mert a Dina egyszerűen, barátian bement hozzájuk a meccs előtt az öltözőbe, mindegyikükhöz szólt néhány jó szót, mindig megkérdezte, szükségük van­e valamire, és mindig végighallgatta a bajukat. És ezzel a legmocskosabb, legnyomasztóbb, legsötétebb reggeleken, amikor nyolcra ki kell érned a meccsre, hogy három forintért levezesd a serdülő kettőt, és különben is, az asszony előző este megint pörölt veled és lassan itt a karácsony és nincs egy rohadt filléred se, miközben a gyerek szuperspéci távirányítós autót kért tőled, akkor, na, akkor bekopog hozzád egy ember, belenéz a szemedbe, megsimogat, finoman ráfut a lelkedre, mert tényleg érdekli a lelked, majd mond néhány jó szót, és akkor te úgy érzed, hogy ma mégis érdemes volt fölkelned, ma ezekért a gesztusokért volt érdemes fölkelned. Aztán ez valahogy a tudat alatt visszajön, és amikor a tizenhatos vonala előtt rúgják föl a mi csókánkat, akkor nem habozol: a tizenegyespontra mutatsz.

– És az… Az hogy történt,Béla bátyám?

– Bement a kórházba, mert ittott voltak gondok, és félt, hogy… Pedig szerintem nem kellett volna. Aztán reggel úgy találták.

– Dina bá’… Van egyáltalánember, aki ismeri a nevét?

– Azt, hogy Dinopulosz Timiosz?

– Igen.

– Kevesen. Khm…

– Hú… Na…

– Khm... És az megvan, amikor a Dina, miből?, az idényzáróra vett tizenhat kis zenélő Mikulást, és…