Feltámasztásra váró roncsok egy hazai gyűjteményben A szerző felvétele

Mennyiért vetted, mennyit költöttél rá, mennyit ér? Nagyjából ezeket a kérdéseket teszik fel leggyakrabban a veteránosoknak, akik szerint badarság forintosítani ezeket az autókat. Szerelmek ezek, amelyeket nem árulgat az ember. Rengeteg munka van bennük, hiszen többségüket csűrben, némelyiket tóban találták, aztán újraépítették. Igaz, napjainkban már kiapadt a 3P forrás, vagyis a pince, padlás, pajta, de azért bőven van mit restaurálni.

Magyarországon ötezernél több minősített, OT rendszámos veterán jármű van, és legalább ennyi a harmincévesnél öregebb autó meg motor. Sokan titkolják egyre gazdagabb gyűjteményüket, viszont van, aki naponta kedvencével közlekedik. A veteránautó-tartás hobbi, melyet a nosztalgia működtet.

Nem kell sokmilliós darabokra gondolni, mert állapottól függően 300–800 ezer forintért is meg lehet venni egy keveset futott és nem restaurált Ladát vagy kétütemű Wartburgot. Ezek még kelendőek, de ha már valaki ráköltötte ennek a többszörösét, akkor mínuszba megy a mérleg. A tisztességes restaurátori munkát nem mindig lehet érvényesíteni, különösen igaz ez az egykori szocialista modellekre, melyeknek alapos felújítására minimum másfél millió forinttal kell számolni. A Veterán Autó és Motor főszerkesztője, Ocskay Zoltán évente ötezer kilométert autózik restaurált 1970-es Wartburgjával: egy régi kocsi zörög, csörög, pufog, szóval mindenféle mechanikai benyomásokat szerezhet vele a vezető, aki mindenről visszajelzést kap, ráadásul minden irányban kitűnő a kilátás, szóval igazi veterános élmény.

Itthon a befektetési célú gyűjtés kevésbé működik, mint a nyugat-európai országokban, ahol kelendőek a két-háromezer órás munkával helyreállított klasszikusok. Kisapáti József több ezer órát dolgozott több mint százéves Puppchen autóján. Igaz, nem elveszett a befektetés, mert ahogy egy másik veterán Opel, az 1911-es Opel Torpedo tulajdonosa, Keller László lapunknak elárulta, ajánlottak már százezer eurót is a kocsiért, de ő nem válik meg tőle. A szakemberek szerint sokszor nem annyira az idő viseli meg az autókat, hanem a tulajdonosaik, akik megpróbálják javítani, ám megfelelő szakértelem és eszköz nélkül helyrehozhatatlan károkat okoznak.

Magyarországon tucatnyi professzionális és nemzetközileg elismert veterán autókat restauráló műhely működik, sufnikban ennél többen próbálkoznak, de nem igazán minőségi teljesítménnyel. Az oldtimer parkot működtető Jankó István negyven éve roncsmentéssel kezdte, aztán kollekcióját és az állagmegóvásra létrehozott restauráló hátteret is folyamatosan fejlesztette, több filmben is szerepeltek a járművei.

Itthon keveseknek van elég pénzük egy jármű minőségi helyreállításához. Az egykori motorversenyző, Nagy Zsolt, a Motor Classic ügyvezetője, régi Mercedesek elismert restaurátora szerint a megbízható magyar műhelyeknek jut a külföldi megrendelésekből. Általában nem közvetlenül a tulajdonos fordul a céghez, hanem egy ismert németet keres, ott leteszi az autóját vagy motorját, melyet aztán tréleren Magyarországra vagy Csehországba szállítanak, ahol jóval olcsóbban és szebben is restaurálják a gépet.

Sokszor előfordul, hogy rangos nemzetközi oldtimer- és classic versenyen magyar vállalkozás munkája nyer, de meg sem említik a nevét, mert a német fővállalkozó kapja a díjat, ami jó reklámot és további zsíros megrendeléseket jelent. Az autó tulajdonosa pedig nem tudja, hogy magyar kézi munka és tudás nyerte a serleget.

Az aukciókon egyre többen licitálnak ritka darabokra, és a régiségek gyűjtése már nemcsak retrománia, hanem jó befektetés is, ezért a ritkaságok folyamatosan drágulnak: az értékbecslő Classic-Analytics összeállítása szerint egy 1962-es Ferrari GTO 250-es közel tízmilliárd forintnyi dollárért kelt el, ami néhány év alatt megduplázódott árat jelent, és hasonló növekedést mutat a top tízes lista többi darabja is.