A fejlesztések motorja a Pentagon
Ahogy oly sok műszaki újdonság, úgy a robotautó is a hadsereg szüleménye. Az első vezető nélküli autók az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege, a DAPRA által meghirdetett pályázatra készültek, jelezve, hogy stratégiája fontos részének tekinti a Pentagon a robottechnikát, az ember nélküli repülőt, tankot, aknaszedőt, teherkocsit. A tudományos kutatóintézetek és műszaki egyetemek a sorozatgyártású modellekből robottá átalakított kocsikat sivatagban tesztelték. A DAPRA 2004-ben meghirdetett első versenye kudarccal végződött, mert nem volt beérkező, így az egymillió dolláros pénzdíj megmaradt. 2005-ben 23, robotpilóta által vezetett autó állt rajthoz, közülük hat teljesítette az előírt nyolc órán belül a 175 mérföldes, vagyis 280 kilométeres távot, a Volkswagen Touareggel győztes Stanford Egyetem csapata kétmillió dollárt kapott, a pénzdíjon kívül a DAPRA kilencmillió dollárt költött a Grand Challange-re.
A robotautók lakatlan terepen haladtak, a mezőny járművei kívülről alig különböztek a sorozatgyártásúaktól, bár voltak megdöbbentőek is, mint például az amerikai hadrendben megszokott Oskosh teherautó levágott vezetőfülkés változata. A Grand Challenge-en első helyezett Stanley – a Volkswagen és a Stanford Egyetem közös fejlesztése – 6 óra, 53 perc és 58 másodperc alatt vágott át a nehezen leküzdhető Mojave-sivatagon. A rajt előtt tíz órával ismertetett útvonalon természetes akadályok: sziklák és kiszáradt tavak mellett mesterséges torlaszok is nehezítették a haladást, mert a rendezők többek között vasból készült tankcsapdákkal, betontömbökkel és roncsokkal nehezítették a terepet. Különösen a százméteres alagúton való áthaladás jelentett kihívást, mert ott nem működött a műholdalapú GPS, de némelyik jármű a nyílt terepen is vakon a betonfalnak ment. A 2007-es városi futamon a General Motors Chevrolet Tahoe terepjárója szerepelt a legjobban. A kocsi tetejére épített öt lézerdetektor és tizenkét kamera mellett hagyományos és műholdas antennák gyűjtötték az adatokat, melyekkel a vezető nélküli autó megtalálta az utat a kijelölt célhoz. A vizuális felszerelés mellett 24 giga hertzes radarrendszer és műholdas navigáció határozta meg milliméteres pontossággal a jármű helyzetét. Az információáradatot a járműbe épített számítógép-központ hét hálózati Pentium M, egyenként 1,6 gigahertzes processzora fogadta. A rendszer összetett és egyedi szoftvereket használt a kormányzás, a gyorsítás és a fékrendszer vezérléséhez. Az emberpilóta helyettesítésére képes, mintegy hatszáz kilónyi technika négyszázezer euróba került, és minden helyet elfoglalt a hétszemélyes terepjáróban. A hatvan mérföldes (96,5 km) táv győztes autójának átlagsebessége 22 km/óra volt, ami nem nagy tempó, ám napjaink városi csúcsforgalmában azért nem is rossz.
