Vízilabdában mi vagyunk a császárok!
Nincs karikás ostorom, nem vagyok betyár és nem hordok bő gatyát, de szeretem a déli harangszót, Erős Pistát, a sárga villamost és a mákos gubát... Jó, nem hosszabbítom, az immár kultikus alkotásként is azonosítható reklám szerint, ugye, vízilabdában mi vagyunk a császárok, és én az alábbiakban konkrétan erről szeretnék beszélni. Közelebbről: márpedig a magyar válogatott megnyeri a londoni játékokat is.
Hogy ezt mire is tetszik alapozni? – tehetik föl most (elmeorvosok higgadtságával) a körülbelül obligát kérdést, minek nyomán nekem valamiféle überracionális magyarázattal kellene előállnom, hogy tudniillik így az emberfórok, úgy a sydneyi két vereség, emígy Kásás, amúgy... Azzal mégsem hozakodhatok elő, hogy tudniillik szombat éjszaka fölnéztem valami papírhalmazból, és kissé vöröses szemmel, afféle ál-Nostradamusként azt mondtam szerkesztőtársamnak, te, apám, ez a Szilágyi gyerek holnap megnyeri a kardot; meg, az anyja jó istenit neki. Mert ha én ezzel itt tisztelettel előhozakodom, akkor önök, akik e dolgozaton szenvedik át magukat éppen, joggal mondhatják, hogy mi a f..., a túrót fényezi magát a szerző ezzel a Szilágyival összefüggésben, különben is, hehehe, ha igaz is ez a, hehehehehe, meseszerű sztori, a bevezetőben a pólósokra volt kifuttatva a konklúzió, tessék szíves lenni arra kanyarítani a matéria vezérfonalát.
És én kanyarítanám, ha tudnék egyetlen megveszekedett érvet fölhozni arra, hogy ez a csapat sorozatban negyedszer is behúzza a cuccost.
De tényleg nem tudok.
S hát lássuk be: pillanatnyilag nem is lenne nagyon mit.
Volt ez az izé, ez az első mérkőzés a vérben forgó szemű szerb legényekkel, akik a sok aranyukat elcserélnék egy darab olimpiaira; csőd. S láttuk ezt a montenegróiak ellen elővezetett, hm, kicsit jobb izét, amely iksz is lehetett volna, ha... (Ilyenkor szokták írni, hogy na de a sportban nincs „volna”, de legfőképpen nincs „ha”, ám én ettől a fordulattól frappánsan eltekintenék; pláne, hogy legyenek kedvesek egy olyan élethelyzettel/szituációval megkínálni, amelyben a feltételes módot, hopp, konkrétan befejezett múltként lehetséges értelmezni.)
Tehát van itt kettő zakó.
Meg van itt minden; pontosabban nincs. A válogatott kissé motiválatlanul, afféle „úgyis behúzzuk” alapállásból járatja a zsét; a kapitány nyugdíjas bácsiként ingat fejet a parton, mint akinek most szóltak, hogy hiába rendelte meg, csak a jövő héten hozzák télire a szenet; s egyáltalán, nincs semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, csak a ciki van, a mérhetetlen ciki van.
Egyelőre.
Lévén, hogy az érintettek ezt az írásfélét jól elolvassák, borzalmasan fölhúzzák magukat a megállapításokon, különösen a motiválatlanságon meg a szénre váró bácsin – egyebekben: a megannyi pompás, szakértő kritikán –, s úgy fölpofozzák a románokat, a briteket meg az amerikaiakat, hogy aztán a negyed- meg az elődöntőben szinte masírozást rendeznek, a fináléban pedig, tyuhéj, ott pedig!
Én meg utána csak idebökök, s azt mondom: ejha, hiszen magam ezt előre jeleztem.
Nagy örömömben meg veszek egy karikás ostort és két bő gatyát.
