Kora délután még húszpercnyi várakozás után át lehetett jutni a röszkei határon, de a sötétedés után érkezők beszámolói szerint a tumultus később nőttön nőtt. Tegyük hozzá: még szép, hiszen este a szerbiai női kézilabda-világbajnokság újvidéki csoportjában magyar–román meccset rendeztek.

Ezzel együtt a vajdasági főváros központjában csupán annyit lehetett tapasztalni a Spens Aréna különleges programjából, hogy minden utcasarkon rohamrendőr-csapatok posztolnak, s az alkonyatban elvétve feltűnik egy-egy – téli takaróként szolgáló – piros-fehér-zöld lobogó. Este fél hétkor viszont, háromnegyedórával a mérkőzés kezdete előtt már – hogyan is írták régen a kollégák? – zengett-zúgott a csarnok, s miközben az étert beterítette a „Ria, Ria...”, a küzdőtéren ott feszített a Hungária együttes azzal a nem titkolt céllal, hogy újra elhúzza ellenfele nótáját.

Igen, újra, mert részint a vb-n az eddigi három riválisáét már elhúzta (igaz, a csehek legyőzése után a tunéziaiak elleni kínlódással és a műkedvelő ausztrálokkal szembeni „sörmeccsen” bemutatott játékkal nem lehetett különösebben dicsekedni), részint meg azért, mert a románokat a tavalyi Eb középdöntőjében ugyanebben a létesítményben 25:19-re megverte. A győzelemben most is erősen reménykedtünk, tekintve, hogy a vetélytárs a németek elleni háromgólos „zakó” tudatában érkezett a találkozóra, s mert az újabb siker azt jelenthette volna: a Hajdu János dirigálta társaság – a pénteki történésektől függetlenül – biztosan a csoport első két helyének valamelyikét szerzi meg, ily módon könnyebb folytatás vár rá.

Amikor megkezdődött a meccs, néhány száz román drukker is kieresztette a torkát (az előző napokon kongóan üres, most viszont dugig telt nézőtéren így is fölényes magyar győzelmet rögzíthettünk), de aztán hamar elhalkult ez a tábor, mert a betegsége után az Eb-n először pályára lépő Zácsik Szandra tizenkét perc alatt háromszor is bevette Ungureanu hálóját.

Hozzá kell tenni, hogy az ekkorra kialakuló 4:1-es állás nem csupán a reaktivált átlövő teljesítményének volt köszönhető, hanem annak is, hogy a korábban annyit kritizált védekezés ezúttal mintaszerűen hatékony volt. Mi több, a kapuban Kiss Évának is akadt jó néhány bravúrja, úgyhogy 5:2-nél hajlamosak lettünk volna hátradőlni, a (női) kézilabda-mérkőzések hagyományos koreográfiája azonban most sem „borult”. Mivel a román fal is zárt rendesen, s mert támadásban kevés kreativitást lehetett fölfedezni a magyar csapat játékában – különösen Tomori ötlettelensége volt szembeszökő –, az ellenfél fölzárkózott, majd húsz perc múltán kiegyenlített (5:5). Ám a szakasz utolsó harmadában valamelyest föllazultak a hátsó alakzatok, s a két bekksor közül a riválisé vált szellősebbé, így a nagytáblán 10:8-as magyar vezetés virított a szünetben.

Sóhajból persze így is jutott a pihenőre, hiszen a kétgólos vezetés ebben a sportágban csupán leheletnyi differenciát jelent, s ez a térfélcsere után – bár előbb 12:9-re módosult az állás – be is bizonyosodott. A kimaradt magyar helyzetek nyomán a románok bő háromnegyed óra elteltével fordítottak (14:15), és a folytatásban is mind ritkábban sikerült áttörni a védővonalukat. Öt perccel a lefújás előtt végképp izzadni kezdtek a tenyerek, tekintve, hogy háromgólosra duzzadt a hátrány (16:19), amikor pedig újból betalált a román együttes, immár – fájdalom – indokoltan dőltünk hátra: elúszott a mérkőzés...

S a csoda valóban elmaradt, a vetélytárs 21:17-re legyűrte a hajrára atomjaira hullott magyar válogatottat, amely – feltételezve, hogy mostani legyőzőik nem vesztenek pontot a csehekkel szemben – akkor lehet legalább csoportmásodik, ha ma minimum négy góllal fölülmúlja a németeket.

Kellőképpen gazdag fantáziával minden elképzelhető.