Vasas-AS Roma: Piros-kék és a Farkas

Egyszer megkérdeztem Albert Fló­riánt, természetesen az edzőpálya korlátjának támaszkodva, hogy hát Flóri bátyám, mit tetszik gondolni erről a nagyszerű, Budapestre szervezett gálamérkőzésről: tudniillik a brazil válogatott fellépéséről a Puskás stadionban, mire az öreg, aranylabdás centercsatár kicsit ideges lett, illetve nem is kicsit, hanem nagyon, s hosszú történetmesélésbe kezdett arról az időszakról, amikor „még tétmeccsre, érti?, tétmeccsre!” jöttek ide Európa meg a világ legjobbjai.

Ez 2004-ben volt.

Azóta, ha igazi, egykorvolt labdarúgó-játékossal randevúzom, inkább nem kérdezek semmit, csak hallgatok; ruccant át már az ausztriai edzőtáborból az Arsenal (2008, 2009), volt itten bemutatózni a Milan (2009), én meg közben szépen, csöndben figyeltem, tényleg nem szóltam semmit, pedig láttam a tribünön néhány jó kis régi futballistát.

Most, a Puskás stadionban is ugyanez a helyzet; az esemény a Vasas centenáriuma, a vendég az AS Roma, a lelátón pedig akad néhány korábbi kiváló labdarúgó-játékos, akihez én szólni nem merek. Most min merengenénk kollektív keretek közt? Azon, hogy a „kis, angyalföldi munkáscsapat” 1958-ban például BEK-elődöntőt vívott a Real Madriddal? Hogy bár odakint 4-0-ra nyertek Di Stefanóék, a visszavágón Bundzsák Dezső és Csordás Lajos (tizenegyesből) góljával 2-0 állt a táblán? Hogy azt a meccset ugyanitt, mármint a Népstadionban rendezték, alig 100 000 néző előtt, vezette: Schwinte (francia)? Esetleg idézzük fel a Hexagonal Kupákat vagy a hat Közép-európai Kupa-sikert? Farkasozzunk, Szilágyizzunk, Váradyzzunk, Komjátizzunk?

Inkább tényleg ne.

Utóbbit meg, szegényt, pláne ne vegyük már elő: ott izzad a kispadon éppen...

A pályán meg ott van Totti. Picit ellenszenves, autogramot se ad, ellenben nem ezért szeretjük; a látogatók első két, jobb-, illetve baloldali szögleténél speciel a két legközelebbi szektorban helyet foglaló kedves vendégek úgy ugranak talpra a rómaiak­ legnagyobb „Farkasa” láttán, s visítanak, akárha valami trendi popsztár kocogna eléjük. Amúgy meg jó húsz perc telik el már el a meccsből, s hát mi van: az van, amihez az utóbbi húsz-harminc évben hozzászoktunk mindenféle nemzetközi meccsen; a magyar együttes tagjainak hátát kvázi súrolja a háló. Pedig az AS Roma – Totti mellett Cicinhóval, Heinzével, Perrottával, De Rossival, Krkiccsel, Borriellóval... – kímélő tempóban futballozik, de ezt az egészet most ne úgy tessenek értelmezni, mintha cikiznénk a hazai legényeket, ugyan: más közegben szocializálódtak, nem tehetnek arról a rothadásról, amely a hazai futballközeg utóbbi húsz-harminc évét jellemzi, ők csupán beleszülettek abba, amibe; nem hibáztathatók azért, mert egy, korábban a miénkkel legalábbis azonos szinten lévő futballmiliő képviselői lazán elhúznak mellettük.

Krkic egyszer három védőt vág át két csellel úgy, hogy az már fáj.

Perrotta úgy veszi el a labdát Simictől, hogy a Vasas-csatár az oldalvonalig pattan, pedig az olasz kolléga csak határozott volt.

A labdatartás mértéke...

Na jó, itt abba is lehet hagyni, kivált, mert a félidő 0-0-lal zárul, a szurkolók pedig olyan odaadók, hogy az már egyenesen megható. Itt van – a zászlók szerint – Az aranyásó szakkör, a Veteran Heroes, az Iron Eagle elnevezésű csoport is, továbbá itt van az én gyermekkori barátom, a Tibcsi, már messziről feltűnik az a fehér Vasas-mez, amelyet magára öltött a jeles napra; a klub ősi drukkere ő. Közelre érve aztán kijavít:

– Te hülye, nézz már a címerre: ez egy fehér Roma-mez rajtam.

Valóban. Egyébként úgy nyolcezren vagyunk, s a hangulat kellemes. A Himnuszt korábban szépen elénekli Vastag Csaba az X-Faktorból, a szünet után meg egy fehér felsős férfi gitározik határozott kézzel, a közönséget is buzdítva, amivel alapból nincs baj, ha csak annyi nem, hogy a mutatvány a második félidőre is átnyúlik, az ember meg csak nyomná. Ne nyomd, mondják neki kisvártatva, s szerencsére nem tiltakozik.

A 60. percben Totti sarkazik egyet, lő, majd Krkiccsel, Borriellóval egyetemben leballag a pályáról: alighanem a 60. percig szólt a szerződés „sztárok azért legyenek a pályán” passzusa. Reflexió mögülem:

– Akkor én most hazamegyek.

Ehhez képest Viviani – ő már a szünetben felváltja De Rossit – csavar egyet a meccsen, minthogy betalál a jól védő Ilizinek, 0-1, hogy aztán a végén a Roma B diszkrét labdatartása nyomán csak nézzünk előre. Boldog szülinapot.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.