Nyolcvannégy éves korában elhunyt Várhidi Pál, aki 10-szeres válogatott labdarúgóként 1960-ban bajnok volt az Újpesttel, aztán edzőként négy alkalommal vitte NB I-es diadalra, 1974-ben pedig a BEK elődöntőjébe vezette a lila-fehér együttest.   

Ha nem kellett ellene játszani, a legkellemesebb emberek egyike volt. Kiegyensúlyozott, szolid, derűs. Hátvédként sem szedte szét vetélytársait, csak rendre leszerelte őket. Kvalitásairól sokat elmond két összeállítás: a kezdő tizenegyben a Henni – Fábián, Várhidi, Farsang – Nagymarosi, Fürjes – Egresi, Szusza, Deák, Várnai, Tóth Mihály összetételű együttesben szerepelt először 1950 őszén, majd a Lung – Káposzta, Várhidi, Sóvári – Solymosi, Noskó – Lenkei, Göröcs, Bene, Borsányi, Zámbó összeállítású társaság tagjaként játszott utoljára 1965 nyarán.

Közben 285 meccset „lenyomott" a Megyeri úti garnitúrában, amellyel 1960-ban bajnoki címet nyert, 1962-ben pedig a KEK elődöntőjébe jutott. A kontinentális dobások idején a Népstadionban az is bekövetkezett, hogy előbb az Újpest nyert 10-2-re a Floriana La Valletta ellen, majd az MTK verte 10-2-re a Strasbourgot. Nem egy héttel, nem is egy hónappal később: ugyanabban a műsorban... S a legjobb négy között a lilákat kiejtő Fiorentina edzője az a Hidegkuti Nándor volt, akivel Várhidi együtt futballozott a válogatottban (ha nem ült a kispadon, mint a londoni 6-3-on vagy az 1954-es vb-n). Akadt a tárban BEK-elődöntő is.

Várhidi, aki ugyanúgy hozzátartozott a negyedik kerülethez, mint a hajdani Csáki utca másik kedves negyedéhez, a tizenharmadikhoz, edzőként Európa legjobb négy csapata közé juttatta az Újpestet. (Korábban ilyen messzire csak két magyar klubcsapat jutott a kontinens első számú klubtornáján: 1958-ban a Vasas és 1965-ben a Győri ETO.) Abban az 1973/74-es évadban a lilák hat vereséget szenvedtek el az első osztályban. A további három alkalommal, amikor Várhidi avatott dirigálásával aranyat nyertek, összesen nyolcszor kaptak ki. Volt, hogy kilencvenöt, megtörtént, hogy nyolcvanhat, de az is előfordult, hogy csak nyolcvannégy gólt szereztek...

A hűséges és emberséges Várhidi odafönn sem jön majd elő ezzel, mert a halk szavúak sehol nem dicsekszenek. Még az évtizedekig látogatott nyilvános helyeken, az egyaránt Pozsonyi úti Ipoly presszóban és Móri borozóban is csak hallgatta a többieket (az újpestie­ken kívül a szintén odajáró Sándor „Csikart"). Na igen, itt megint mélységesen igaz, hogy van mire szerénynek lenni. Épp ezért tud annyira lesújtani, ha egyszer csak végtelen a csend.