Van lehetetlen
A lehetetlen lehetetlen.
Ez a konklúzió nem feltétlenül felel meg a divatos motivációs tréningek bevezetőjének, miként úgynevezett marketingguruk sem hirdetik majd ezzel a fölöttébb szimplifikált közléssel termékeiket. A mondat egyetlen erénye, hogy igaz.
Persze korábban is sejtettem, hogy a spanyol futballválogatott ellen szurkolni legalábbis komplex küldetés, ám csütörtök esti tesztem eredménye az, hogy lehetetlen.
Pedig mindent megtettem, hogy az íreknek drukkoljak. Nem feltétlenül azért, mert Ward vagy Whelan a játékosideálom, mi több, még csak nem is a dublini kocsmák emléke, vagy Oscar Wilde zsenialitása miatt. Csak mert vonzódom azokhoz a történetekhez, amelyekben az esélytelen felülmúlja ellenfelét.
Sokan vannak így ezzel.
Amikor például Egerszegi Krisztina vetélkedett az NDK gyógyszeriparának csúcstermékeivel az 1988-as olimpia hátúszódöntőjében, a nézők meghatározó többsége alighanem a törékeny magyar lánynak drukkolt. A spártai háromszáz hősiességét is megannyian megénekelték, mivel a társaság bátran szembeszállt az óriási perzsa sereggel. Olyan példát is citálhatunk, amely valóban hasonlít az aktuális esetre: a pekingi ötkarikás játékok vízilabdadöntőjében nem kevesen szurkolhattak az amerikai együttesnek. Még annak ellenére is, hogy a magyar siker a történelemírás pillanatát, a virtuozitás diadalát ígérte. Mégis, minden bizonnyal rendkívül sokan szorítottak: az amcsik verjék meg a felülmúlhatatlan varázslók alkotta Kemény-garnitúrát.
És az íreknek amúgy is jár a jóvátétel. Mármint futballtörténelmileg. A válogatott már lényegében kijutott a dél-afrikai világbajnokságra, amikor érkezett Thierry Henry. A francia támadó minden idők legsportszerűtlenebb akcióinak egyikét hajtotta végre: kézzel készítette elő a sorsdöntő gólt. A bírók nem látták az esetet, a támadó nem jelezte szabálytalanságát. A franciák utaztak, az írek maradtak. Az eszme nem játszott. A tévés társaságok órákig mutogatták a kisírt szemű szurkolókat.
A spanyolok elleni siker méltó elégtételt jelenthetett volna az ír gárdának.
Ezért akartam kiszurkolni a győzelmet. Vagy Arbeola lő saját kapujába, vagy Duff bombáz negyvenhat méterről a hálóba, miközben a spanyolok kétszáztíz kísérletből egyszer sem veszik be Given kapuját.
Ezzel a forgatókönyvvel készültem az esti találkozóra. Csupán egy probléma volt: Proenca játékvezető a sípjába fújt, s a futballmeccs elkezdődött.
Elstartolt Xavi, Iniesta, David Silva és a többi művész bemutatója, s egyúttal irreálissá vált a részletezett terv végrehajtása.
Főként, mert ami ilyenkor a pályán zajlik, az ellen nem lehet drukkolni. Miként nem lehet Nelson Mandela alapítványának sikere, a gyermekbénulás elleni harc győzelme, vagy Radnóti Miklós lírája ellen sem szurkolni.
A tiki-taka, a fantáziagazdag, labdabirtokláson alapuló játék a kortárs futball legnagyszerűbb produktuma. Esztétikai élmény, amit kvázi lehetetlen antipátiával figyelni. Lehet az ellenfelet imádni, de ennek az attrakciónak az értékét nem lehet elvitatni.
A lehetetlen lehetetlen.
