Néhány héttel ezelőtt azt emlegették: az Egyesült Államok férfiválogatottja a B (ha nem a C) csapatával érkezik Spanyolországba, a kosárlabda-világbajnokságra. Ehhez képest az „amcsik” shakespeare-i – ahogy tetszik – alapon verték végig a mezőnyt, és csak azért nem mondom, hogy szórakoztak, mert Anthony Davis, James Harden, Kyrie Irving, Derrick Rose és a többiek tekintetén leginkább az unalom tükröződött, még véletlenül sem jelent meg mosoly.

Az Államok női csapata ugyanígy működött Törökországban, a vasárnap késő este befejeződött vb-n. A hölgyek talán csak az eredményhirdetés alkalmával engedtek a faarcból, különben rezzenéstelenül gyártották a pontokat, és tolták le az edzőpartnereket a pályáról. Az amerikaiakhoz méltó ellenfelek, ahogyan Spanyolországban, úgy a török termekben sem termettek, jóllehet az Angolával játszott találkozón (119:44) kívül az eredmények még úgy is szorosabbak voltak az egyoldalú küzdelmeknél, ha több mint húszpontnyi különbséggel zárult a parti (például a kínaiakkal vagy a franciákkal szemben).

Ogwumike: mindig magasabbra! Ned Dishman / AFP

A spanyolokkal vívott döntő 77:64-gyel ért véget. De egy percig se gondolják, hogy akadt bármi izgalom. A tengerentúli hölgyek közül Maya Moore, a torna legjobb játékosának választott kosaras négy és fél perc alatt bevágott három triplát meg egy duplát, s mire a spanyolok felocsúdtak, a félidőben már 48 pontnál tartott a külön kategóriát képviselő amerikai csapat, amely a Sue Bird, Moore, Diana Taurasi, Tina Charles, Brittney Griner ötössel kezdett.

Lindsay Whelan (egy olimpiai és két vb-arany) tehát csak csere volt a most már egyaránt három ötkarikás és világbajnoki diadallal büszkélkedő Bird mögött, miközben ő is szárnyalt, akár a madár. Hogy mást ne említsünk, adott egy passzt a szintén a második sorban szereplő Candice Dupree-nek... Nem túl rövidet. Csaknem egész pályásat. De úgy suhant a labda a parkett fölött, és úgy érkezett C. D. kezébe, hogy a mozdulattól régóta fekvő betegek gyógyultak meg a képernyő előtt.

Ám ne ragadjunk le egyetlen epizódnál, mert nemegyszer azt érezte az ember: a Harlem Globetrotters női szakaszát látja (a hangulatot tekintve az eredetinél savanyúbb kiadásban). Eszébe ötlött Donald Campbell is, aki az ötvenes-hatvanas években gyorsasági világcsúcsokat döntött híres autójával, a 700 km/ órás sebességre is képes Kék madárral.

Törökországban a mezőny csak bámulta, miként száguldozik Seimona Augustus, Angel McCoughtry, Nneka Ogwumike – kiknek társairól már szóltunk –, és nem csupán a lépések voltak hétmérföldesek: a gondolatok tempóját még nehezebben lehetett követni. Egyszerre jelentek meg előttünk (négy az egyben) akrobaták, atléták, balerinák és tudós társaság tagjai, akik egyenként akadémiai székfoglalót tarthatnak a kosárlabda filozófiájáról.

Mármint annak a játéknak a bölcseletéről, amelyet „odaát” játszanak. A többi – már elnézést – smafu. Hogy amerikaiak fellépése esetén ne tréningmeccsekből álljon a vb, ahhoz – mondjuk – Phoenix Mercury–Minnesota Lynx mérkőzéseket kellene rendezni. Egyesült Államok–Spanyolország találkozótól nemhogy láz, de még hőemelkedés sem keletkezik, sőt az szökik a szembe: az utolsó negyedet már helyben állva letudják a megközelíthetetlen győztesek.

A WNBA épp olyan messze van a világtól, mint az NBA. A harminchárom éves Bird után a harminckét esztendős Taurasi a legnagyobb gyűjtő: három olimpiai és két vb-aranyat őriz. De már 1+2-t mutat fel az egyaránt huszonöt éves Charles és Moore, valamint a „huszonnyolcas” McCoughtry is. Ahogyan nézem, ezek a kiválóan kondicionált hölgyek simán kibírják Rio de Janeiróig. De ha nem, akkor sincs nagy baj. Ott van már a huszonkét esztendős Odyssey Sims vagy az alig húsz Breanna Stewart. (Nem mellesleg: Ogwumike szintén csak huszonkettő, a 203 centijével is finoman mozgó Griner huszonhárom.)

Csupán az összeállítás kérdéses. A siker olyan biztos, mint az amerikai kéz vagy az, hogy e méltató cikk befejezése is három pontos...