Cseles magyar nyitás
Igazságtalan lenne nem szólni legalább egy-két mondatot arról a helyszínről, ahol a magyar szurkolók szája a hét végén a legtöbbször ért fülig. Nos: képzeljék el a Népstadion területén lévő Syma csarnokot, aztán rakják egymás mellé úgy négyszer. Megvan? Mert ha igen, akkor már tudják, hol rendezik az olimpia cselgáncs-, vívó- és asztalitenisz-versenyeit, továbbá a bokszot, a súlyemelést, s később a birkózást is. Nos itt, az ExCel dugig telt tribünjei előtt született meg a londoni magyar különítmény első érme.
Na meg a második is. Azok után, hogy a legkarcsúbb hölgyek, a 48 kilósok magyar szereplője, Csernoviczki Éva előbb legyőzte egy holland riválisát, majd ipponnal kikapott belga ellenfelétől, s a vigaszágra került, a kínai Vu Su-gen várt rá. Ellene megint csak ipponnal nyert, minek nyomán a hátsó ajtón beosonva egyre jobban közeledett az áhított bronz felé. Már csak a japán Fukumi Tomokón kellett túljutnia, de ez nem ment könnyen: a háromperces hosszabbításban Éva papáját (nem mellékesen: edzőjét) elküldték a tatami mellől, mert túl hangosnak találták a bírókat illető kritikáit.
Az intermezzo azonban nem visszavetette, hanem előrelendítette Csernoviczkit, aki úgy kirúgta vetélytársa bal lábát, hogy utána már gyerekjáték volt újabb ipponnal zárnia a mérkőzést. Húsz év, a barcelonai játékok óta az első magyar olimpiai érem született meg cselgáncsban, így aztán pláne nem csoda, hogy Éva majd elröpült a boldogságtól. „Még abból is sikerült erőt merítenem, hogy aput elküldték…” – nevetett, és Csernoviczki Csaba csak annyit fűzött hozzá, hogy „ha ezen múlik, esküszöm, a legközelebb is elzavartatom magam”.
Akkor még nem gondoltuk, hogy a húsz év – a barcelonai játékok – óta első magyar dzsúdómedál (egyben a valaha volt első női érem) tulajdonosa csak egy napig lesz a sportági delegáció legérdekesebb embere. De vasárnap Ungvári Miklós gondoskodott róla, hogy így legyen. A 66 kilós tatabányaiból egy árva szót nem lehetett kihúzni a negyedik meccse után. Ám a legkevésbé sem bánatában burkolózott hallgatásba, hanem azért, mert – és ezt tekintete, a transzban lévőkéhez hasonló fizimiska is alátámasztotta – elhatározta: ezen az esős londoni vasárnapon farag magának egy szobrot.
Márpedig a nagy alkotásokhoz jobb a magány. Az biztos, hogy az afgán Faizzada, majd a belize-i Sanchez is jó partner volt számára a koncentrációban, hiszen egyáltalán nem billentette ki őt egyikük se: előbbit tizenhat, utóbbit tizenkilenc másodperc alatt győzte le… Ezt követően a szlovén Draksic és a lengyel Zagrodnik következett a sorban, mígnem a spanyol Uriarte ellen már tényleg sokan féltették a bemutatkozója szerint szerencsehozó elefántokat gyűjtő versenyzőt.
Hogy az ormányosoknak köszönhette-e újabb győzelmét, nem tudom, azt viszont láttam, hogy egy perc elteltével szépen leszorítja ellenfelét, így kisvártatva készülődhettünk az első magyar érdekeltségű londoni döntőre.
Ott a dallamos nevű grúz Lasa Savdatuasvili várt rá, akiről annyit már tatamira lépése előtt feltétlenül kellett tudni, hogy úgy mozog, akár a cséphadaró, de mostantól már azt is tudjuk róla, hogy olimpiai bajnok...
Egyetlen jukót érő akció elegendő volt a számára a sikerhez, így aztán a majd tíz évvel idősebb magyar helyett az ifjú rivális ugrott trénere nyakába. Ungvári sem feledkezett meg azonban mesteréről: az interjúzónában, tévékamerák és rádiómikrofonok előtt köszönte meg Bíró Tamás két évtizedes gondoskodását, aztán pedig elnézést kért mindazoktól, akiknek netán csalódást okozott az elvesztett döntővel.
