Úgy jó ez az Eb, ahogy van. Csak most jöttem rá, a portugál-spanyol unalmában, hogy bírom még szuflával az eseményeket, maradt erőm, energiám s főképp söröm, ami hagyján, de emlékszem a csoportmeccsek eredményeire, tán még a góllövőket is föl tudnám sorolni, pedig hetekkel ezelőtt kezdődött a torna.

Két évvel ezelőtt szenvedés volt a vb, csak ezt nehezen látja be az ember. Sok a harminckét csapat a 64 meccsével, ráadásul eléggé híg a mezőny, hiába jön fel Afrika és Ázsia, válogatott szinten még nincsenek annyira összedolgozva, mint az európaiak. Ehhez jön aztán az ember állati ösztöne: az elején minden csoportmeccset bezabál, másnap délelőtt az ismétlését is, a negyeddöntőre aztán készen is van, kellőképpen fásult lesz és érzéketlen.

Tizenhat csapat az nagyon jó: 31 meccs, az még emberléptékű. Belefér a 31 meccsbe minden, ami fontos, nagy menetelések és még nagyobb pofára esések, tizenhatos mezőnynél semmivel sem kisebb az élmény, nem születik kevesebb hős vagy leszerepelt sztár. Ez úgy jön ide, hogy az UEFA versenyigazgatója megvédte a 24-es mezőnyt, minthogy a franciaországi Eb döntőjében már nyolccal több csapat indul. Sok. Azt mondja az igazgató, hogy a mostani tornára ugyan tényleg a legjobbak utaztak, de legalább ennyire jók maradtak otthon is, s mindjárt gyors egymásutánban említette a svájci, a norvég, a török, a litván meg a szlovén válogatottat. Itt azonnal meg is állunk, s várjuk az MLSZ közleményét. Hogyan van az, kérdjük addig is, hogy miközben az itthoni és szakszerű értékelések szerint ezen az Eb-n ott lett volna a helyünk, az UEFA egyik fontos tisztségviselője nem említ bennünket. Jó, az UEFA tisztségviselője ezúttal nem nekünk adott udvarias interjút, elmondván, mennyire jó úton járunk, hanem nemzetközi sajtótájékoztatón beszélt, ezen pedig valahogy kiment a fejéből, hogy a magyar labdarúgás külön tündérmesét ír, akárcsak a hátországa. 

És akkor helyben is volnánk. A tündérmese további alakulását nagyban megalapozná, ha nem is 24, hanem mindjárt 52 csapat lehetne ott az Eb-n. Erre ugyan nem érdemes sportdiplomáciát építeni, de a 24 csapatos torna némi reményt ad, hogy egyszer végre mi is ott leszünk a legjobbak között. Holott egész élettapasztalatom, de főleg népem szeretete azt mondatja velem, nehogy azt higgyük, hogy olyan nagy boldogságforrás az, ha a magyar csapat vb-n vagy Eb-n szerepel. Épp ellenkezőleg: idegbajjal jár. Ha csak magamat veszem, nekem az 1966-os angliai vb kivételével mindent elsöprő, felhőtlen örömöt még nem nyújtott a magyar válogatott efféle tornán, sőt ha az utolsó szerepléseinket veszem, mind maga volt a pokol. Mexikó után csak ült szédülten az ember a készülék előtt, jól fejbevágva, és semmit se volt képes felfogni a futballvilág további történéseiből, amióta viszont nem jutunk ki sehová sem, legalább érdek nélkül és a porig alázás veszélye nélkül élvezheti a játékot.

Képzeljük el, ha mi szerepelünk úgy, mint az írek: nem elég, hogy elvert bennünket mindenki, a tetejébe még rendesen énekelni se tudunk.