Tóth Ákos: Baromarcúak
A cseheket ízzé-porrá zúzták a zseniális oroszok, bucira verték őket, megalázták, letiporták, átgázoltak rajtuk, föltörölték velük khm. a gyepet, a 4:1-ük emlékeztetett egy másik meccsre, egy bizonyos 6:0-ra, mondom, ha lehetett annál is jobban megtörni egy csapatot, mint ahogyan a cseheket törte ripityára az orosz, akkor az csak a magyar lehetett egykoron, csakhogy: a csehek mégis továbbjutottak a csoportkörből, a magyarok nem, viszont az oroszok meg jól hazautaztak, ha már egyszer zsenik, ilyen az élet.
Na most ez a cseh csapat valószínűleg az utóbbi évek legszürkébb válogatottja, nekik aztán nincsenek zsenijeik, hacsak Rosickyt nem számoljuk közéjük, én a magam részéről számolom, az ám a focista, apám, már ha: már ha éppen nem sérült. Meg aztán ott van az óriási kapusóriás, Cech, meg személyes kedvencem, Milan Baros, kicsit megkopott már, kicsit nem ér oda, kicsit nem olyan gyors, kicsit minden kicsinek tűnik, ha valaki valaha nagy volt, még ha Jan Koller mellett nagyként is eltörpülni látszott, hiába, no, „Barostérvégállomásleszállnitessék”.
Szóval szürkék, színtelenek, ez a foci maga a középszerűség, mégis, valahogy odaérnek az ilyen eseményekre, ők valahogy mindig odaérnek, aztán továbblépnek, és ha szerencséjük van, még tovább, most épp nem volt, de ez aztán nem szegény Petr Jiráceken múlott, apám, az az ember maga a csoda, a legszívesebben csatár, középpályás és hátvéd is lenne egyszerre, és ha tehetné, bedobná magának a labdát, mert ezek a csehek ilyenek, és istenemre, ez a srác meg is teszi, ott lobog a haja a partvonalnál, taccsot dob és már le is veszi elegánsan, csel jobbra, elveszíti, sebaj, a saját tizenhatosánál már szerel is és passzol magának, és ez így megy, kilencven percen át.
Meccs után biztos szomjas volt és bedobott pár kriglivel, de belőle még a Becherovkát is kinézem, mert hát tényleg ilyenek ezek a csehek, egyszerűen nem lehet nem szeretni őket, még ha nincsenek is zsenijeik, de akkor meg mégis, miért?
Talán mégiscsak lehet valami ebben a nemzeti karakterben, hiszen ott szaladgálnak a pályán hegymászó-szenvedő arccal a mi cseheink, bucira verik őket, és mégis, mindig bennük van, hogy esetleg most ők verik bucira a másikat, még akkor is, ha épp nincs egyetlen zsenijük sem, mert egész egyszerűen klassz srácok, és jó tudni, hogy lehetnénk akár mi is ilyenek, vagy hát legyinthetünk is, hogy nem, itt valami belőlünk hiányzik, és az nem biztos, hogy csak a focitudás, de ez már túl meredek téma lenne, hagyjuk is.
A cseheket még akkor is jó nézni, amikor van zseni a pályán, igaz, az ellenfélnél, egy született őstehetség, igen, persze, hogy ő: a zseléshajú Cé. Csak hát az a baj, hogy hiába zseni, ha egyszer egy igazi tapló, olyan, mint egy másik a zsenik kis táborából, Ibrahimovics: nincs természetes mozdulatuk, nincs egyetlen olyan gesztusuk, ami emberivé tenné őket, ha csak azt nem tekintjük emberi léptéknek, ahogy hátulról beletaposnak valakibe.
És hát persze, hogy jobb, sokkal jobb csapat most a portugál a cseheknél, de mit tegyek, ha ebben a portugál válogatottban szinte semmi és senki szerethető nincs, kezdve a baromarcú Pepétől, akit a világ összes jóérzésű helyén már örökre eltiltottak volna a labdarúgástól, Meirelesig bezárólag, és hát a végén, igen, a sor végén álljon itt Cé, a jól szabott.
Na, mégiscsak kimondom, legyen, minek lennie kell: felőlem ez a csapat akár Eb-t is nyerhet (persze nem fog), de hogy én soha egyetlen pillanatig nem fogok szurkolni nekik, az tuti, mert épp tizenegy olyan játékosuk van, akiket nem állhatok.
Most persze el lehetne gondolkodni azon is, hogy valójában a portugálok nemzeti karalterével van-e problémám, ha már a cseheké ennyire tetszetős a magamfajtának, és svejkezhetnék meg hrabalozhatnék itt napestig, a knédliről nem is szólva, de az elméletek hiába tetszetősek, megdőlnek egy pillanat alatt: kevés szerethetőbb játékost láttam életemben a portugál Louis Figónál, úgyhogy hagyjuk is, hiábavaló dolgok ezek.
Jobbak voltak a portugálok, a fene, aki megeszi.
