Tóth Ákos: Arsavin konyhakéssel
Vannak az életben egészen megmagyarázhatatlan dolgok, amik egyszerűen csak úgy jönnek maguktól, és soha senki nem fogja tudni, mi az okuk. Olyan ez, mint amikor egy, a mostanihoz hasonló, fülledt nyári napon a konyhában izzadó háziasszony keze ráfonódik a konyhakésre, és másnap a kereskedelmi csatornák híreiben a szomszédok azt erősítgetik, hogy semmi előjele nem volt a tragédiának, hiszen olyan szép házasságban éltek, ki gondolta, hogy ez lesz a vége, szegény ember, lám, késsel a hátában végezte, kiszámíthatatlan ez a világ.
Mennyire az!
Ha valaki példának okáért egykoron azt magyarázta volna nekem, akkor például, amikor gyerekként a hokikapust, Jirzí Holeceket magasztaltam a mennyekig, mert megtörték a nagy szovjeteket, Krutovékat, hogy én valaha is az oroszoknak fogok szurkolni, akkor körberöhögöm, és fogadásképp fölajánlom neki, hogy békaügetésben körbeugrálom a Blaha Lujza teret, amihez akkoriban igen meghitt viszony fűzött, de ez hagyján, szegény apám, nyugodjon békében, meg is kergette volna az illetőt, mit gondol az ő fiáról, nem olyan ember az.
Most meg itt állok, bámulok bambán a világba, lelkem kiüresedett, mint amikor az akkor még rettegett hollandok kiverték a brazilokat a legutóbbi világbajnokságon, valami megtört bennem, mint amikor Guardiola elment, szóval itt állok, és küszködöm az értetlenséggel és némi fülledt érdektelenséggel, vigyenek kést a kezem közeléből: kiestek az oroszok. Valami bevégeztetett, elmúlt, vége.
Na most, ha azt írom, hogy valószínűleg a világ egyik legnagyszerűbb csapata volt annyira jó, hogy egész egyszerűen kiejtette magát, mint ahogy Roger Federer is annyira toronymagasan a legjobb teniszező, hogy folyamatosan megveri önmagát, nyerjenek a Djokovicsok is, akkor valószínűleg kiátkoznak a világból, úgyhogy megalkuszom, rendben, legyen így: az oroszoké ma valószínűleg a világ egyik legnagyszerűbb csapata, legalábbis egy-egy meccs erejéig bizonyosan az.
A hobbitra emlékeztető Arsavin, Kerzsakov, Zsirkov és Dzagojev egy-egy pillanatra önfeledt örömöt hozott (Pavljucsenko csak kispados!), és az ember olykor azt hiszi, hogy ezek a pillanatok kitarthatók, hosszan rezegtethetők, a döntőig akár, de nem, nem, legyünk átkozottak, játszanak velünk az istenek – és magunk is, mert verjük magunkat, vannak ilyen népek, ismerjük ezt mi, magyarok is. És most mondják meg, hogy a fészkes fenébe lehet szurkolni egy Toivonennek vagy Ribérynek, jó-jó, gurul a labda, de az egész maga a tömény unalom, és hát igen, Sevcsenko is nagyon szimpatikus fiú, mondják, hogy valaha jó játékos volt, de akkor már inkább Rooney, ő kevésbé tűnik jónak, meg egyébként is, egyre inkább úgy néz ki, mint egy született Paul Gascoigne, az utolsó szerethető angol játékos – mert hát szeretni: szeretni mégiscsak valami más, ahhoz kell valami meghökkentő, valami váratlan, amikor az ember nem mer elmozdulni a képernyő elől, mert valami, valami biztosan történni fog, még ha más nem is, hogy minden kimarad, de ahhoz is kell valami esendőség, ami csak a legnagyobbak sajátja, a szeretetért küzdeni kell.
Mondom, hogy kompromisszumkész vagyok: a világ egyik legjobb csapata. Most meg szoríthatok az olaszokért, a spanyolokért, meg – na jó, Papa, de csak a kedvedért – a németekért. Olyan konvencionális, olyan kiszámítható ez így. Akkor inkább: tényleg az oroszok. Szóval, ne haragudj, Papa, ne haragudj rám, kérlek, megyek majd, és megvitatjuk ezt egyszer valahol, valamikor, aztán megbeszéljük az istenekkel is, ha méltatnak rá minket.
