De hol a krízis? - kérdezhetik, mivel az argentin válogatott idei első vereségét szenvedte el a dél-amerikai vb-selejtezők legutóbbi fordulójában. A szomorú helyzet azonban az, hogy a halványkékek a halványnál is halványabb támadójátékot produkálnak immár hosszú hónapok óta, hiszen a chilei 0-1-et megelőző hét mérkőzésük közül csupán Uruguay ellen (2-1) szereztek egynél több gólt. Egyaránt háromszor 1-1-es, illetve 0-0-ás döntetlent értek el, noha - papíron - extra csatárkeretük van Messivel, Agüeróval, Tevezzel, Diego Militóval. Ennyiszer "köhögni" azonban már nem enyhe megfázás, hanem krónikus hurut...

Ám létezik ennél is - de mennyivel! - tartósabb argentin betegség. Elvégre a most leköszönő szakvezető az az ember, akinek irányításával legutóbb (1993-ban) felnőtt tornát nyert az argentin válogatott. Az akkori Copa America-diadal idején persze senki nem gondolta, hogy a következő másfél évtizedben még véletlenül sem terem argentin babér a nagyok között; ezt már csak azért sem lehetett feltételezni, mert Basile dirigálásával 1991 és 1993 között harmincegy mérkőzésen át tartó veretlenségi sorozatot produkált a dél-amerikai együttes. Az "újkori" mérleg szerényebb: a második Basile-korszakban 14 győzelmet, 8 döntetlent és 6 vereséget számlált a csapat. Az utóbbiak közül kettő különösen az argentin szívekbe mart: Basile 2006-os ismételt bemutatkozásakor a brazilok 3-0-ra nyertek Londonban az örök riválisok ellen, majd ezt az eredményt megismételték tavaly nyáron Venezuelában, a Copa America döntőjében.

"Fájdalom van bennem" - mondta a búcsúzó tréner.

Ám a szövetség vezetői sem lehetnek nyugodtak, hiszen nem egyszerűen utódra van szükség, hanem olyan szakvezetőt kell találniuk, aki véget vethet Argentína igazán nem most kezdődő, tizenöt éves kínjainak...

Fáj, fáj, fáj...