Eredeti szakmája szerint kórboncnok, később filozófiatanári, majd – hatvankilenc évesen – jogi diplomát szerzett. De mindenekelőtt az élet iskolájának volt professzor asszonya. Élmény volt kérdezni és élmény hallgatni.

Például, amikor arról mesélt, hogy a helsinki olimpián a 100 méter gyors döntőjének mezőnyét visszalőtték, s bár a megismételt start után is vezetett féltávnál, a fordulót követően leblokkolt, így lett „csak” harmadik. A váltógyőzelem meg nem volt több számára vigasznál.

Vagy arról, hogy négy évvel később, ötvenhatban Amerikából, Angliából, Brazíliából, Németországból és Svédországból is kapott orvosi ajánlatot, ám nem fogadhatta el egyiket sem, mert itthon volt az édesanyja, a vőlegénye meg néhány utca is, amit szeret. Vagy éppen arról, hogy a fiatalok között érzi jól magát igazán, csak attól forr föl az agyvize, ha automatizmusként billentik fenéken az öregeket, mert kell a hely a haver mamlasz fiának, kikent barátnőjének.

Az úszóválogatottban tizenkét esztendőn át szerepelt, ’54-ben Európa-bajnok lett a gyorsváltóval, száz gyorson ezüstérmet szerzett. Háromszor úszott a világcsúcsot repesztő stafétában, egyéniben tizenkétszeres magyar bajnoknak mondhatta magát. Volt MOB-elnökségi tag, az Európai Úszó Szövetség technikai bizottságának magyarországi képviselője, neves versenybíró. Három éve megkapta a köztársasági érdemrend tisztikeresztjét.

Egy darabig kongóan üresek lesznek a pesti uszodák.