Telkirapuato
Némileg olyan fílingje van a mi szombati, Telkiben rendezendő futballfesztiválunknak, mint amilyen érzés A tanú című film klasszikus jeleneteinek egyikében futhat végig az emberen: narancsot kellene prezentálni a főelvtársnak a parádés rendezvényen, de ha a rendezők megszakadnak, akkor is csak egyetlen citromra futja. Amely, ugye, kicsi is, savanyú is, ellenben kétségkívül a miénk.
Minek is tapsolunk most tehát?
Annak, hogy éppen huszonöt esztendeje vett részt világbajnokságon a magyar labdarúgó-válogatott; maga a tény egyébként alapból rendben is volna, lévén, hogy akkoriban kétségkívül labdarúgó-válogatottunk volt, miként a vb-kijutással sem akadt gond, prímán összejött az. Viszont Mexikóban citromba harapás történt: az 1985-ben még a World Soccer-lista első helyén álló, Mezey György vezette garnitúra látványosan összebukott az irapuatói gyöpön, s a „Futballmohács” hangulata mintha azóta is tartana. Illetve, a mintha szót törölhetjük is az iménti mondatból, tekintettel arra, hogy az utóbbi évek koppanó hangú, eredménytelenségből fakadó konklúziói nagyjából a 0-6-ra futnak ki: továbbra sem értjük, mi történt Mexikóban, emellett sopánkodunk, hogy – „jó” magyar szokás szerint – miért öntötte ki az akkori futballvezetés a vízzel együtt a babát is. Vagyis miért zavarta szét azt a csapatot, amely Irapuatóban egyértelműen megbukott, ám két évig a braziloktól a hollandokon át a németekig megannyi komoly riválist felülmúlt, önnön hajánál fogva kiemelve magát az itthoni szürkeségből.
Most a mi „Futballmohácsunkra” emlékezünk tehát.
Szombaton, az MLSZ edzőközpontjában ugyanis éppen annak a szovjet válogatottnak a tagjai húznak dresszt „gálamérkőzés” keretében a mieink ellen, amely 1986. június 2-án arcul csapott bennünnket a 0-6-tal. Noha volt nekünk 1938-unk, 1954-ünk vagy, mondjuk, 1966-unk, a nem túl távoli, mindenki számára tapintható közelségű múltban '86 adja a „fogódzót”. És most eljön ide ez a hajdani jó szovjet válogatott Daszajevvel, Belanovval, Zavarovval, Jevtusenkóval, fellép az irapuatói játékoskijáróban minden magyar szót pontosan halló és értő, Vaszilij Rac, azaz Rác László, továbbá Higyijatullin, aki Mexikót ugyan kihagyta, ám két évvel később tagja volt az Európa-bajnokságon ezüstérmet szerző együttesnek.
Érdekes meccs lesz, az biztos. Talán az Andrusch-sal, Garabával, Détárival, Esterházyval pályára kocogó magyar alakulat nyer is szépen, de ettől még ott motoszkál majd az emberben az érzés: akkor, ott úgy el lett verve a fenék, hogy azt a sebet aligha gyógyítja be egy baráti találkozás. Kicsit morbid, csöppet fáj, de a miénk...
Na ja: ha eredményes volna a magyar labdarúgósport, akkor aligha 1986-oznánk, s pláne nem 1996-oznánk: a FociFesztivál részeként a mind ez idáig utolsó olimpiai részvevő magyar együttes is föllép majd. Az a csapat amúgy – három mérkőzésből – három vereséggel köszönt el Atlantától.
Három... Ez az igazság.
