Az előzmény ismert: a két éve a 125 köbcentis kategóriában világbajnoki címet szerző, az idei sorozatot a 250-ben kezdő motoros a harmadik futamot követően összekülönbözött kenyéradó gazdájával, Jorge Martinezzel, és - a médiajogok körüli anomáliára hivatkozva - szerződést bontott a Balatonring Teammel. Aztán érkezett a hír, hogy Talmácsi a 800 kcm-ben, az úgynevezett királykategóriában, Rossi, Stoner és Lorenzo társaságában folytatja. Volt is nagy öröm: ami másnak fél évtized alatt (sem) sikerül, az Gábornak sitty-sutty összejött. Lám, mire képes egy ambiciózus menedzser...

Az már senkit nem érdekelt, hogy a "magyar világcég" segítségével több százmillió forintért - a pontos összeg „természetesen" üzleti titok - sikerült Talmácsit bevásárolni a mezőny leggyengébb csapatába. Az istálló állítólag ezzel a szerződéssel menekült meg a csődtől, ezért aztán megvált japán motorosától; könnyű döntés volt, hiszen nem tökmindegy, milyen nevű versenyző végez a borítékolható utolsó helyen?

Talmácsi fegyelmezetten vette tudomásul, hogy állítólag jól járt. Pedig olyasmi történt vele, mintha egy negyediket kijárt kisiskolás az ősszel a hetedikben (nyolcadikban?) folytatná. Felkészületlen a nagy ugrásra, csoda-e, ha megbukik? Talmácsi világbajnok társai - Di Meglio, Lüthi, Bautista - az ötödiket (hatodikat?) végzik a 250-ben, különösebb hiányérzet nélkül. Ott van velük Marco Simoncelli is, aki tavaly ugyanebben a géposztályban leiskolázta a mezőnyt, mégsem lépett följebb; talán, mert éretlennek találta magát, esetleg, mert nem lelt a tehetségének megfelelő csapatra.

A Talmácsi-menedzsment meg a főszponzor viszont - a sereghajtó helyezés dacára - igen elégedettnek tetszik az eddigi hat versenyen összegyűjtött 8 ponttal, közte a brnói 3-mal. (Csak az érdekesség kedvéért: a három futamon szerzett 28 ponttal a 250-ben Gábor még mindig a 16.) Megközelítés és fogalmazás kérdése az egész: lehet ünnepelni a 13. helyet, dacára annak, hogy Talmácsi senkit nem előzött meg, viszont - négy vetélytársával ellentétben - a motoron tudott maradni, ahogyan azt is meg lehetne írni, hogy a 13. pozíció egyben az utolsó is.

Büszke magára a közszolgálati televízió is, mondván, végig kitartott Talmácsi mellett, és a rendíthetetlen bizalom jeleként rendre közvetíti a királykategóriás futamokat. Mi mást tehetne, ha már "kicsengette" a jogdíjat. Mondhatni, fut a pénze után, pedig Gábort csak a melegítő kör végén, a mezőnyt záró autó kamerájából, hátulról látjuk, többet egyetlen pillanatra sem. (Ugyancsak az m1-nek sikerült a római "vizes" világbajnokságról péntek esti fő műsoridőben az Egyesült Államok-Kanada női pólódöntőt sugároznia, ehhez képest Talmácsi hátát látni maga a felüdülés.)

Értetlenül hallgatjuk a lelkendezést, hogy Gábor már pontszerző helyen halad - ehhez a riválisok bukása kellett -, meg a magyarázkodásokat, most éppen mi akadályozta Talmácsit abban, hogy emlékezeteset alakítson: beállítás, tapadás, kigyorsítás, megannyi probléma, már a könyökünkön jön ki. Az óra viszont őszinte, azt mutatja, hogy Brnóban egy percet "kapott" a győztestől, Doningtonban 72 másodpercet, a Sachsenringen meg egy kört.

A dilemma ördögi: visszamenni a 250-be blama, a 800-ban maradni kínszenvedés, jobb szerződésben reménykedni naivitás. Félő, hogy a 2007-es esztendő férfisportolója jobb híján sikongató celebeket visz majd "gyógykörre" a Hungaroringen: a bulvárnak az is téma, csak a sporthoz nincs semmi köze.