Taglókép Hollandiából: "Nem ezt ígérték nekünk..."
A gyönyörű szép és – a hollandok számára – felhőtlenül vidám hangulatú amszterdami Arenában behúzták a tetőt, ennél fogva olyan kellemes volt a klíma, hogy a néző nyugodtan levehette a dzsekit vagy a kabátot. A kevés magyar ingre is vetkőzhetett volna. Akkor is ott ül a lompos, viselhetetlen, hatalmas méretű zakóban.
Ebben a páratlan 8-1-es vereségben nem maga a "rekorderedmény" a legszörnyűbb, hanem az, hogy tökéletesen tükrözi a modern idők magyar futballjának minden korábbinál alacsonyabb színvonalát. E nívó abban az esetben is a béka bizonyos testrésze alatt lenne, ha a péntek esti vb-selejtező „csak” 4-0-lal, 4-1-gyel, 5-3-mal, 6-1-gyel vagy 7-1-gyel ér véget, ahogyan a holland–magyar meccsek az utóbbi évtizedekben zárulni szoktak. De mindig van, akit meg lehet téveszteni. A stadionhoz közeli metróállomáson egy kétségbe esett honfitárs apuka állt a kisfiával, és üveges szemmel mormolta, amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mit remélt: „Nem is tudom. De az biztos, nem ezt ígérték nekünk...”
Például e két magyar nevében nem az újabb csapást kell kikérni mindenekelőtt. Hanem azt a környezetet, amely folyamatosan mesevilágként igyekszik láttatni a pokol tornácát.
Miként azt mondani szokás, a balhét most Egervári Sándor szakvezető viszi el. Távozása természetes, hiszen 8-1-es vereség után a földkerekség minden országának szövetségi kapitánya leköszön a posztjáról. A kilátástalan állapot azonban nem szűnik meg: a tréner megy, a probléma marad. Mert 1986-tól, a magyar labdarúgók legutóbbi vb-szereplésétől – és Mezey György akkori lemondásától – kezdve hivatalba lépett Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, megint Mezey, aztán Bicskei Bertalan, Mészöly Kálmán, Glázer Róbert, Jenei Imre, Puskás Ferenc, ismét Verebes, újra Mészöly, majd Csank János, újfent Bicskei, továbbá Gellei Imre, Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman...
Huszonhét év alatt most lesz a huszadik kapitányváltás. Mennyiségileg ez alighanem világcsúcs, de a válogatott jottányit sem haladt előre: együtt vegetál az egész hazai labdarúgással.
Persze a nemzeti együttes mitől volna különb, mint általában a magyar futball?
Kétszerkettő: semmitől.
Ennek adta bizonyságát a letaglózó amszterdami vendégjáték is. Csak azt kérem: azok, akik odahaza a szemekbe hazudnak reggel, délben, este, ne aggódjanak hirtelen együtt a józanokkal. Még az is jobb, ha nyomják a rémes „rizsát” változatlanul a megújulásról. Ájuljanak csak el örömükben a Paks–Pápa találkozótól, fényezzék a Ferencvárost, mintha az valódi FTC lenne, ne érjék be nyolcból hét NB I-es mérkőzés közvetítésével, adják még az ifjúsági találkozókat is, és persze dicsérjék azokat is „teherbe”.
Készítsenek – az eddigieknél is nagyobb számban – megnyugtató interjúkat a hazai labdarúgás különféle felkent képviselőivel a vitathatatlan fejlődésről, kritika nemhogy a meccseket, de az azoknál is hátborzongatóbb kulisszákat se érje, egyáltalán: tegyenek továbbra is úgy, mintha itt lenne a Kánaán.
Ez még mindig jobb, mint a műfutball műtálalásának megfelelő műegyüttérzés.
Vigyázat, nem elsősorban az újságírókról-riporterekről van szó. Itt jóval magasabb helyen eldöntötték, hogy helyre kell állítani a magyar futball méltatlanul megtépázott presztízsét, és – ha másképp nem megy – kreálni kell egy olyan közeget, amely minden pillanatban azt sulykolja: végre magasabb polcon vagyunk. Csak, fájdalom, elérkeznek az európai klubselejtezők selejtezői, majd a vb kvalifikációs sorozata, és nyilvánvalóvá válik: az kevés, hogy nem változott semmi, a helyzet még romlott is.
Nem az a legkeservesebb, amit Lens, Van Persie, Robben, Strootman művelt pénteken a pályán szánalmas kvalitású honfitársainkkal. Ennél is borzasztóbb az a miliő, amelyben a legcsekélyebb önismeret és erkölcsi érzék nélkül nyomják újra és újra a képtelen szöveget. Sirató helyett a dicshimnuszokat. A hivatalosságok szüntelen fejlődésről szónokolnak, talpnyalóik pedig – akikben annyi tartás sincs, amennyi a magyar csapatban (nem) volt Hollandiában – derékszögbe hajolva, de annál diadalmasabban visszhangozzák bántóan üres szavaikat.
Nem egyszerűen a válogatott blamálta magát Amszterdamban (is): az Arenában mindenki csődöt mondott, aki bármilyen mértékben asszisztál ehhez a – valójában nem létező – futballhoz, sőt egyenesen a kiváló áruk fórumaként tünteti fel a sok milliárd forintos állami támogatás ellenére is kizárólag ócska gagyit gyártó, lepusztult iparágat. Melynek persze éppen a felfejlesztése folyik.
A nyáron is láttuk, most is látjuk, milyen eredménnyel.
Mladost Podgorica, Maccabi Tel-Aviv, Strömsgodset, Vojvodina, aztán Bukarest, Amszterdam: ennyire rossz tán még sohasem volt az „annyira jó”...
