„A nagy játékosok a fontos pillanatokban mutatkoznak meg” –mondta a harmincöt esztendős Abby Wambach, amikor az újságírók arról faggatták: milyen érzés a kispadról nézni, hogy a hullámzó teljesítménye miatt folyton kritizált Carli Lloyd stabil kezdőember. Ám azt még a korábbi aranylabdás Wambach se gondolta, hogy Vancouverben, az Egyesült Államok–Japán női labdarúgó-világbajnoki döntő tizenhatodik percében 4-0-ra vezet majd az amerikai csapat, s ebből három gól Lloydé lesz, ráadásul úgy, hogy a szerző harmadszorra a félvonaltól adott fel mindenki számára ajánlott küldeményt...

Carli Lloyd, a döntő amerikai hősnője és a csapat kapusa, Hope Solo Michael Chow / Reuters

A harminckét esztendős Lloyd a legfurcsább sportolók egyike, akit valaha is a hátán hordott a föld. Mindig elsikkadt a híresebb, népszerűbb, feltűnőbb csapattársak – Rapinoe, Hope Solo, Wambach, Alex Morgan – mögött. Mire egy-egy szövetségi kapitánynál megszilárdította helyét a kezdő tizenegyben, a szakvezetőt lecserélték, Lloyd pedig újra a kispadon találta magát. Mindezt úgy, hogy két olimpiai döntőt (2008, 2012) döntött el góljával. Közhelyesnek tetszett, amikor a kanadai vb előtt azt nyilatkozta: nem pályára lépni akar, hanem maradandót alkotni. A csoportmeccsek alatt szinte észrevétlen volt, a szurkolók Wambachet követelték a kezdőbe. Ám Lloyd az egyenes kieséses szakaszban megtáltosodott. Kolumbia ellen büntetőt értékesített (2-0), majd az ő góljával verte Kínát 1-0-ra a US Women’s National Team. A szünet végi fogadkozáskor tisztán hallatszott, amint Wambach azt ordítja: csináljunk valamit, tíz percen belül gólt kell rúgnunk! Lloyd szófogadó csapattárs: hat perccel később betalált. Kétszázadik válogatott meccsén, a Németország elleni elődöntőben (2-0) sem vétette el a tizenegyest, így szürke kisegérből nemzeti hős lett. És hol volt még a döntőbeli tripla!

Sokat cikkeztek az amerikaiak megromlott csapategységéről. Solónak bírósági ügye folyt családon belüli erőszak miatt, a játékosok reklamáltak a kanadai műfű okán, sokan a sérülések után nem találták a formájukat. A döntőben aztán gesztusok sora mutatta meg, hogy a közös cél minden sérelmet felülír: az élete formájában futballozó Lloyd átadta Wambachnek a kapitányi karszalagot, hogy ő vehesse át a trófeát; az aranylabdás azonban észrevétlenül továbbpasszolta azt a rangidősnek, a negyvenesztendős Christie Rampone-nak, akinek ez volt élete első győztes vb-döntője, amelyen pályára is léphetett.

Jill Ellis szövetségi kapitány már a 2008-as pekingi olimpián is a válogatott másodedzője volt. Ez tehát az ő nagy pillanata is: a háttérből előlépve a 2014-es CONCACAF-kupagyőzelem után a világ trónjára ültette a csapatot, amelynek tagjai közül máskülönben többen örökre lemaradtak volna a vb-címről. A tűpontos passzairól, higgadt, a végletekig kidolgozott, kombinatív játékáról híres japán válogatottnak jóformán momentuma sem volt az 5-2-vel zárult döntőben. Legenda született: a kontinens- és olimpiai bajnoki serleg mellé az utolsó hiányzó trófeát is megszerezte az amerikai csapat.

A bronzmeccsen a torna meglepetésgárdája, az angol válogatott 1-0-ra legyőzte a csalódott és zilált német együttest. Az utóbbitól búcsúzik Silvia Neid szövetségi kapitány, az előbbinél viszont most robbant be a mindössze harminckét esztendős Mark Sampson. A szakvezetőt megmosolyogták, amikor a vb előtt arról beszélt: ez a csapat bárkit felülmúlhat. Nos, csupán az elődöntő 92. percében esett Bassett-öngól miatt nem USA–Anglia döntőt rendeztek... S a végére egy adalék: Fara Williams, a harmadik helyért vívott találkozó gólszerzője hat esztendőn át volt hajléktalan, miközben már javában angol válogatott labdarúgónak mondhatta magát. Amikor erről az időszakról kérdezték, annyit mondott: tudta, miért küzd. Volt egy álma. Angol labdarúgó 1966 óta nem került ilyen közel ehhez az álomhoz.