Ott folytatta, ahol Kocsis Lajos jó régen, 1972-ben abbahagyta... Dzsudzsák Balázs (7) és ünneplő társai a bukaresti egyenlítés után

Többszörösen is örömteli, hogy Dzsudzsák Balázs a labdarúgó Eb-selejtező nyolcvankettedik percében kiegyenlített Bukarestben. Kisebbrészt azért, mert megkímélte az MLSZ vezetőit attól a dilemmától, hogy újabb 1, azaz egy tétmeccs után megint szövetségi kapitányt cseréljenek-e.

Elvégre ki tudja, mit gondolnak az elöljárók, ha megmarad az 1-0-ás román vezetés, és a válogatott a kvalifikációs szakasz második fordulója után is pont nélkül áll a táblázaton. Hatalmas mennyiséget persze így sem számlál az együttes, amely eddig egyetlen pontot szerzett és ötöt vesztett, azaz még a mos tani döntetlen ellenére is a vártnál gyengébben kezdte a sorozatot, jóllehet magyar futballvarázslatra józan ember már régóta nem számít.

Dzsudzsák jobb sarkos szabadrúgásával mégis már-már a csoda következett be. Nagyobbrészt ugyanis azért volt jó, hogy a szélső 1-1-et érő lövése a hálóba került, mert hivatalos mérkőzésen harminchárom éve első ízben szerzett pontot és negyvenkét esztendeje először rúgott gólt a román fővárosban a magyar futballválogatott. Az előző –0-0-ás – döntetlent a Mészáros – Martos, Bálint, Garaba, Tóth József – Sallai, Nyilasi, Rab – Fazekas, Törőcsik (Csapó), Kiss László (Müller) összetételű tizenegy (tizenhárom) érte el 1981 szeptemberében, és ne menjünk bele, hogy a hajdani meg a mai „ikszelők” posztonkénti összevetésében milyen eredmény jönne ki...

Kocsis Lajos 1972-ben Petrovits László / MTI

Ne hasonlítgassuk napjaink legjobbjait az 1972-ben Bukarestben 2-2-t játszó Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász Péter – Juhász István, Kocsis Lajos (Kű), Szűcs – Szőke (Dunai II), Bene, Zámbó felállású garnitúrához sem, annál kevésbé, mert a patinás alakulatot mindmáig a labdarúgó Eb-k utolsó magyar szereplőjeként tartják nyilván, ráadásul az a társaság a legjobb négy közé került, azaz kétségkívül a kontinens krémjéhez tartozott.

Ám akárhogyan is van, a mostani kompánia abból a szempontból egy lapra került a nevezetes elődökkel, hogy Kocsis Lajos parádés gólját – melyet olyan finom csel előzött meg, hogy ha a korszakos festmény száz évvel később születik, akkor Szinyei Merse Pál a pázsiton fekvő Rica Raducanu kapusról is mintázhatta volna a Majális férfi alakjainak egyikét – Dzsudzsák dugója követte.

Nem mondom, a kettő között volt némi kihagyás – azzal együtt is, hogy 0-0-nál Szalai befejelte Dzsudzsák beívelését, de Collum játékvezető, a glasgow-i sasszem skót volt honfitársainkhoz, és lest ítélt –, ám annál szebb, hogy végre vége az évtizedekig szűnni nem akaró pauzának. S a valóban különleges hálózörgetésnek adózva hadd idézzem fel az 1972-es meccs másik magyar beköszönését is, elvégre az ugyanúgy szélső nevéhez fűződött, mint a szombat esti lázat kiváltó gól: Bene Ferenc szabadrúgása a felső lécről levágódott, és a labdára remekül mozduló Szőke István a helyére küldte a „kipattanót”.

A múlt hét végén megelevenedett hát a történelem, bár a játék minőségét tekintve a magyar csapat nem feltétlenül szolgált rá hárommeccses átmeneti szakvezetőjének, a már a mérkőzés előtt roppant emelkedettnek mutatkozó Dárdai Pálnak eposzi ihletésű szavaira. Küzdőszelleméért, taktikai fegyelméért kétségkívül dicséretet érdemelt az együttes, de az tagadhatatlan, hogy a labdarúgás szépségeiből – ellenfelével egyetemben – keveset csillogtatott, látványos támadást a legritkább esetben vezetett. Viszont (nem kis szó) nem kapott ki ott, ahová a magyar válogatott dekádok óta veszíteni járt.

Több mint negyven éve jó volt a Szőke. S bár a többit holnaptól meglátjuk, e pillanatban jó az ősz is.