Gracias, Raul! - így köszönt el az egyesület emblematikus figurájától a Real Madrid honlapja. A szerző később azért bőbeszédűbb lett, szimbólumnak, megkérdőjelezhetetlen vezérnek, talizmánnak, szenzá­ciós 7-esnek titulálta a klub idolját.

A szerző később azért bőbeszédűbb lett, szimbólumnak, megkérdőjelezhetetlen vezérnek, talizmánnak, szenzá­ciós 7-esnek titulálta a klub idolját, aki számos, megdönthetetlennek tetsző csúcsot tart, dacára annak, hogy a labdarúgás nem a rekordokról szól elsősorban.

Egyetlen ember akad csupán, akit nem hatottak meg a statisztikai adatok: José Mourinho, a Real újsütetű edzője úgy vélte, a csatár fölött elszálltak az évek, és a királyinak mondott, ám az elmúlt néhány szezonban mítoszromboló produkciót bemutató gárdában immár nincs helye. Na igen, a portugál nem az a meghatódós fazon.

Raul Gonzalez Blanco tizenhat idényt húzott le Madridban, nem is akármilyen társak között... Amikor nevesincs ifjonc volt, még Buyo védett, Hierro és Sanchis védekezett, középen Michel és Redondo szorgoskodott, elöl pedig olyan riválisokat kellett kiszorítania, mint Zamorano vagy Butragueno. Megoldotta. Múltak az évek, játékosok jöttek-mentek, ő maradt. Csapattársa lett (a brazil) Ronaldo, Roberto Carlos, Casillas, Figo, Zidane, Beckham, Van Nistelrooy, Seedorf, Kaká, edzette Vicente del Bosque, Fabio Capello, Guus Hiddink. A csapatba annak idején az a Jorge Valdano tette be, aki most sportigazgatóként áldását adta a kiebrudalására...

Tizenhét évesen már bemutatkozott az első csapatban - 2-3 Zaragozában -, aztán a másodikon megszerezte az első gólját: 4-2 az Atletico Madrid ellen. Ennek a győzelemnek az adott különös jelentőséget, hogy a gyerek Raul a városi rivális futball­akadémiáján tanulgatta a szakmát; már ünnepelt Real-sztár volt, amikor nem röstellte bevallani, hogy a szíve az Atleti­cóért dobog... (Érdekes módon ez a beismerés nem kavart akkora botrányt, mint a Ferencváros-elnök vallomása anno, amikor nem tagadta Honvéd-szimpátiáját.)

Tizennyolc évesen ­Raul már igazi csillag: a nagyüzemi gólgyártásnak még a leg­elején tartott, amikor egy hármast rámolt be a Ferencvárosnak a 6-1-es BL-meccsen. A Bajnokok Ligájában soha, senki nem talált be annyiszor, mint ő: 66 gólos rekordja alighanem utolérhetetlen. Százharminckét (!) meccsen szerzett ­ennyit: vagyis kétmeccsenként egy gól az átlaga! (Az aktív futballisták közül egyedül Di­dier Drogbának lenne - papíron - esélye az előzésre, ám az elefántcsontparti egyelőre 31-nél tart...) Raul Spanyolországban 550 bajnokin 43 998 percet játszott, és 228-szor ugrott a nyakába a komplett csapat. Nyert hat bajnokságot és négy kupát, háromszor volt részese BL-diadalnak.

A válogatottban 102-szer kapott szerepet, 44 találattal ott is csúcstartó. (A góljai után jegygyűrűjét rendre megcsókoló, példás családapa csatárnak öt gyermeke van. A fiúk - Jorge, Hugo, Hector és Mateo - egyaránt neves, Raul által tisztelt labdarúgókról kapták a nevüket, sorrendben Valdanóról, Sanchezről, Rialról és Matthäusról. Az egyetlen lány teljes neve is elgondolkodtató: Maria Gonzalez Redondo...)

Az elképesztően gazdag gyűjteményből talán csak az Aranylabda hiányzik: egyszer sem választották meg Európa legjobb labdarúgójának. Pedig ha Belanov vagy Matthias Sammer megkaphatta - elnézést a személyeskedésért -, akkor tán Raul is megérdemelte volna. Egyszer, még 2001-ben, közel járt a címhez: második lett Michael Owen mögött. Hm...

Madridi sajtótájékoztatóján nem árulta el, Németországba vagy Angliába szerződik-e. Noha az elmúlt napokban kész tényként kezelték, hogy a Schalke futballistája lesz, Raul még maga sem tudja, merre tart. ­Annyi biztos csupán, hogy 16 idény, 741 meccs és 323 gól után, harminchárom évesen hétfőn elköszönt a Real Madridtól.

És a 7-es mezzel mi lesz?

Raul: Csók a család?