Szilágyi Áron olimpiai bajnok
Szilágyi Áronnak még egyetlen olimpiai aranya se volt, amikor reggel megkezdte a kardversenyt, de alkonyatkor már komolyan foglalkoztathatta a gondolat: lehet, hogy mostantól lesz? A huszonkét éves, korábbi Fazekas-diák matekzseni parodisztikus meccsen verte 15:1-re malajziai ellenfelét, majd olyan menetelésbe fogott, amilyet csak a legnagyobb elődeitől (akadt egy pár...) láttunk.
Előbb a címvédő kínai Zhong Mant küldte haza sima 15:10-zel, a négy közé jutásért pedig a német Max Hartungot, idegtépő asszóban. Somlai Béla tanítványa – parádokkal és parádékkal – elhúzott 13:8-ra, a vetélytárs innen egyenlített, ám a hajrá megint a Vasas vívójáé lett.
Az esti elődöntőre aztán komoly hangerővel „fölszerelkezett” magyar tábor érkezett a csarnokba, s a csapat üvölthetett is torkaszakadtából, mert Szilágyi ment előre megint, akár D’Artagnan.
Illetve dehogyis ment: jobbára megvárta, amíg az orosz Nyikolaj Kovaljov nekiered, s ő közbevághat. A három perc után járó szünetben 8:5-re vezetett, majd a frászt hozta ránk azzal, hogy bántóan közel engedte magához ellenfelét. De – mint kiderült – csak azért, hogy utána bohócot csinálhasson belőle: a 15:7-es siker azt jelentette, hogy ezüstnél rosszabb már a páston sem lehet.
Az olasz Diego Occhiuzzi elleni döntő előtt Szabó Bencénél autentikusabb honfitárs aligha akadt a teremben az esélylatolgatásra, így aztán neki tettem a lényegre törő kérdést: „Na, mi lesz?” A mostanáig utolsó magyar kard olimpiai bajnok sem locsogott, annyit mondott: „Azok után, ahogyan ma egész nap vívott, elképzelni sem tudom, hogy ne Áron nyerjen.”
A nemzetközi elitben eddig maradandót nem alkotó itáliai végjátékba kerülését egyszerűen bombameglepetésként minősítették a szakemberek, de a továbbra is ellenállhatatlan Szilágyi újra azt bizonyította: ezen napon nincs kardozó, aki megnehezíthetné a dolgát. Még csak tizenkét másodperc telt el a nettó időből, amikor 7:0-ra elhúzott úgy, hogy a sportághoz keveset konyítók is látták: ez a fiú sebészkézzel bánik a pengével. Az asszó legszorosabb állása a 9:5 volt, a vége meg 15:8, s a lelátót majd szétvetette a földöntúli boldogság. Amikor Szilágyi az utolsó tust is elhelyezte az olasz testén, immár olimpiai bajnokként ujjait az ég felé emelte.
Az első londoni aranyérmes később elmondta, mestere, a négy évvel ezelőtt elhunyt Gerevich György előtt tisztelgett ily módon. Azt is hozzátette, hogy az olimpiát egyetlen versenynek tekintette a sok közül, s alighanem ennek köszönhette a magabiztosságát. Elárulta: most csupán az a vágya, hogy a barátaival mulasson egy nagyot. „Az olimpiai aranyat pedig egy darabig nem veszem le a nyakamból, az biztos. De az is lehet, hogy soha” – búcsúzott el.
Bár ez sem lenne rossz végszó, Kamuti Jenőé talán még megfelelőbb: „Gerevich Aladár óta soha, senkit nem láttam a világon így, ennyi ötlettel teli, ilyen szellemesen, nagyvonalúan, tulajdonképpen hibátlanul vívni...”
