Emlékszem azokra az időkre, amikor „sífutóknak” csúfolták idehaza a finn futballistákat. Bár az északiak még az előző dekádban is felejthetetlenül szerencsétlen alakításokkal hívták fel magukra a figyelmet, a lesajnálás napjainkra megszűnt. Elvégre boldogtalan-boldogtalan (boldog nem akadt minálunk) kénytelen volt belátni: a magyar labdarúgás szintén a sísportra hajaz. Csak annak alpesi ágát, a lesiklást idézi...

Dzsudzsák és a finnek Győrött. Márciusban 1-2 volt Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Ám a válogatott az előző tizennyolc esztendőben tagadhatatlanul szórakoztató mérkőzéseket vívott a „rokonokkal”. Igaz, ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy e találkozók nívósak lettek volna: inkább olcsó kabaréjeleneteket hordoztak. Azt a finn gólt például, amely 1997-ben Helsinkiben a vb-pótselejtező (mint kiderült, 1-12-es) lehetőségéhez juttatta a magyar együttest, a futball történetének legkülönösebb akciója előzte meg: az utolsó hat érintésből négy az északiaké volt, úgy került a labda Moilanen kapus könyökéről a vendéglátók hálójába (1-1). A ritka „dugón” sokan ma is a hasukat fogják nevettükben, azt viszont már kevesebben elevenítik fel: egy évvel korábban honfitársaink úgy nyertek 1-0-ra Budapesten, hogy Nieminen „parádésan” átemelte kapusa, Niemi fölött a labdát, és Orosz Ferenc a hálóba gyalogolt a váratlan ajándékkal.

Messzemenően megértem hát Dárdai Pált, amiért azt mondta a ma esti Eb-selejtezőről: „Könnyen előfordulhat, hogy nem lesz szép játék.” Mitől lenne? A felek egyike sem vonultat fel varázslókat, a FIFA-ranglista szerény ötvenedik és még szerényebb hatvanharmadik helyezettje feszül egymásnak. A magyarok Trinidad és Tobago, a finnek Kongó legjobbjait igyekeznek utolérni. (E két együttes a negyvenkilencedik, illetve a hatvankettedik.) A régmúltban záporoztak a magyar gólok a finnek kapujába, ám az utóbbi három és fél évtized nyolc egymás elleni meccsén honfitársaink kilenc, míg az Eb-n vagy vb-n sosem látott vendégek hét gólt szereztek. A legújabb kori találkozók feltűnően szorosak voltak, és az idén tavasszal Győrött (ezer ördög!) az ezer tó országának fiai nyertek 2-1-re.

Az átmeneti (?) szövetségi kapitányban bízóknak megnyugvást adhat, hogy Dárdai azt is kijelentette: csak a jóisten gátolhatja meg a magyarok mai győzelmét. E prognózisba azonban ne gondoljunk bele mélyebben, mert ha így cselekszünk, kétségeink támadhatnak, hiszen ezen az alapon azt is fel lehet tenni, hogy az utóbbi évtizedekben rendre a Mindenható fordult ellenünk. Ami tény: magyar labdarúgócsapat huszonnyolc esztendeje nem járt vb-n és negyvenkét éve nem volt Eb-n. Nyilván felmentést adna a hallatlan züllés megannyi előidézőjének, hogy a csapások szűnni nem akaró sorozata nem a mindinkább eljelentéktelenedő hazai futball egyre esendőbb földi képviselőin múlt... S vannak, akik úgy érzik: jó hinni az ilyesmiben.

Meg a jelek szerint abban is, hogy az eddig kétmeccses kapitány szakít az összes keserves előzménnyel – melyek egy részének maga is tehetetlen elszenvedője volt a pályán –, és a kispadról szériában vezeti diadalokra a válogatottat. (Amennyiben szakvezető marad egyáltalán.) Mindenesetre máris hasonló irodalma van, mint Guttmann Bélának, Sebes Gusztávnak és Baróti Lajosnak együttvéve, a Romániában elért döntetlen és a Feröer szigeteken kikínlódott győzelem nyomán valóságos mesehőst faragtak belőle.

Nem tudom, hova emelkedhet még, ha ma az Üllői úton is folytatódik a veretlenségi sorozat, amely idáig azért nem túlzottan nagy kiterjedésű.

És persze a kimenetel szempontjából ezúttal jobb volna „Feröer” (1-0), mint „Románia” (1-1)...