Szinte minden a reális várakozásoknak megfelelően történt. Ám – ha a Klicskók bokszolnak – a reális várakozások mögött általában ott remeg valami irreális is: most talán veszítenek. Thompsonnal kapcsolatban is tapasztalható volt ez. Azt mondták: négy évvel ezelőtt már megmérkőztek egymással, és az a meccs nem volt egyoldalú, Thompson többször meglepte, eltalálta Vlagyimir Klicskót, aki csak a tizenegyedik menetben tudta megadásra kényszeríteni őt. Thompson csupán egy vagy két centivel alacsonyabb az ukránnál, a maga 111 kilójával mindössze kettővel könnyebb a címvédőnél, technikás, nem ijedős, ismeri Klicskót, nemcsak az előző meccs okán, hanem azért is, mert kesztyűpartnerként már segítette Vlagyimir felkészülését. Talán győzhet, talán megválthatja a nehézsúlyt, fölszabadíthatja azt a Klicskók – úgymond – unalmas balegyeneseivel fémjelzett uralma alól.

A ringben azonban általában a valóság igazolódik. Klicskó már kinézetre is felkészültebbnek látszott ellenfelénél. Az első menetek során kiderült, hogy a 2008-as meccsük óta eltelt idő alatt Thompson öregedett, Klicskó erőt gyűjtött, az amerikai megkopott, az ukrán élesedett. Klicsko előre nyújtott bal keze kiszámíthatatlanul váltogatta funkcióit: hol védekezett, elütötte vagy alkarra fűzte az ellenfél ütéseit, hol Thompson fedezékét bontogatta, majd jól megválasztott pillanatokban támadott. A favorit sokat mozgott, gyakran irányította, terelgette ellenfelét, nem egyszer – rácáfolva arra a gyakran hangoztatott nézetre, hogy merev, robotszerű mozgásokra képes csak – remekül vette ki fejét egy-egy ütésből. Igaz, volt, amikor éppenséggel bennhagyta. A harmadik menetben egy bal csapottba mártotta az arcát. Meg se rezdült. Thompson ütőereje csekély? Vagy Klicsko mégsem üvegállú?

Vlagyimir részéről akadt néhány, a semmi határait fölhorzsoló, vagy Thompson fedezékén, alkarján, kesztyűin eldurranó ütés. Ám úgy látszik, ezeknek is megvolt a jelentőségük: érződött rajtuk az erő.  Egy-egy ilyen támadás olyan volt, mintha várfalat ágyúznának. Gyanítom, ezeknek az ütéseknek, a bennük megnyilvánuló erőnek demoralizáló hatásuk van, már csak azért is, mert félelem éled a nyomukban: mi van, ha egy ilyen betalál? És Thompson arcára ki is íródott valami ebből. Kezdetben talán dac, aztán reménytelenség, a kétség, hogy érdemes-e folytatni ezt.

Klicsko első megrendítő találata az ötödik menet vége felé érte őt: villámgyors, ballal előkészített jobbegyenes robbant a fején. A bíró rászámolt az amerikaira, aki fölállt ugyan, és kihúzta lábon a menet végéig, de a tekintetén, a mozgásán látszott: vége van ennek a meccsnek. Igaz, kijött még a hatodik menetre, csaknem végig is állta, ám egy ütéssorozat leterítette. Az utolsó Klicsko-bombák közül talán egy sem volt tiszta, a sorozat mégis – meglehet, legfőképpen morálisan – harcképtelenné tették Thompsont.

Amikor a bíró véget vetett a mérkőzésnek, Vlagyimir Klicsko nem ugrált az égig, a szokásos örömujjongást egy késleltetett, elhasználtnak tűnő mozdulat, egy magasba emelt ököl helyettesítette.  Nagy sokára rohant csak a szorító sarkaihoz, a kötelekre állva „őrülni” – a közönségnek.

A Klicsko-meccsek után – csakúgy, mint előttük – valójában nem a realitásokkal, a látottakkal foglalkozik a kommentálók jó része. Általában az a kérdés lapul az elemzések mögött, hogy ki fogja az „ikertornyokat” ledönteni? Jó, most győztek, persze, hogy győztek, de ki az, aki....?

Maradjunk a realitások talaján: a látottak alapján egyelőre senki.

A Klicsko–Thompson összecsapás fölvezető meccseinek egyikét a svájci színekben versenyző Szili István vívta a lengyel Daniel Urbanskival, középsúlyban. A nyolcmenetes mérkőzésen a magyar bokszoló – szép, fegyelmezett ökölvívással – fölényes győzelmet aratott.