A zárónapon megállapítható, hogy a Twitter és más úgynevezett közösségi média Londonban szintén olimpiai bajnokságot nyert. Számos szakértő szerint a brit fővárosban rendezték meg az első „Twitter-olimpiát”. Azt az ötkarikás játékot, amikor a digitális korszaknak, valamint az okos zsebkészülékeknek köszönhetően a sportolók és a szurkolók közötti közvetlen kommunikáció eddig soha nem látott mértékben működött. Élőben lehetett például követni a két amerikai úszófenomén, Michael Phelps és Ryan Lochte Twitteres üzenetváltásait. Vagy a Facebookon pillanatok alatt megjelent, ahogy a férfi párbajtőröző, Ruben Limardo Gascon nem sokkal az eredményhirdetés után a földalatti gyorsvasúton utazik, nyakában az arannyal, miközben a venezuelai csapat révén villám spanyolkurzuson átesett utastársak a dél-amerikaiakkal együtt énekelnek-tapsolnak. A szemtanúk soha nem érzékelt boldogságról számoltak be. S persze arról, hogy megérinthették, megfoghatták a Limardo nyakában lógó aranyérmet. S ez a „testközeliség” nemcsak a szerelvényen lévők kiváltsága, hanem a netnek köszönhetően sok tízmillióké.

Mindez azt mutatja, hogy a közösségi média lebontja a sztárok és a rajongók közötti falakat, kikapcsolja a közvetítő szerepét betöltő elektronikus, illetve nyomtatott sajtót. Ráadásul gyakran olyan pillanatokat örökít meg, amelyek kiesnek a tévékamerák és a hírügynökségi fotósok látóköréből. Persze más a „civil szem” – az „amatőr” jelzőt szándékosan nem használom -, mégis nekünk, újságíróknak is alaposan el kell gondolkodnunk e jelenségeken.

A drukkerek természetesen a ma már őskorinak tűnő filmes időkben is fotóztak, hogy aztán elérzékenyülve otthon vagy haveri körben nézegessék az előhívatott képeket. A digitális fényképezés elterjedése nyomán a lencsevégre kapott eseményt rögtön visszakövethető vált. A világháló ezen is dobot még egy nagyot, a képek, no meg az érzelmek azonnal „posztolhatóak”. A történet 2012-ben már nem arról szól, hogy „figyeljetek, ott voltam!”, hanem arról, hogy „hahó, itt vagyok!”. Benne a versenyben, igaz, amíg valaki „elcsiripeli” a 140 karaktert a Twitteren, addig lemaradhat valamiről. Persze a számítógépes bennszülöttek, azaz a digitális korszakban felnőtt nemzedékek lenyűgöző gyorsasággal kezelik a billentyűket. A női tenisz döntőben Marija Sarapovát a wimbledoni pályáról lesöprő Serena Williamsről azt olvastam, hogy kevesebb, mint öt perc alatt hét Twitter-üzenetet küldött. Persze, ezek között volt olyan, hogy „Csapat-étkezés”, meg „Puszi minden szurkolómnak!”. A „csiripelés” még nem olimpiai sportág, de semmi kétség: adott esetben Serena abban is ütős lenne.