„Grazie! Grazie! Grazie!” Ezzel az első oldalas címmel jelent meg hétfőn a világ legnagyobb sportlapjainak egyike, a La Gazzetta dello Sport. S nem labdarúgás, hanem az olasz motorsport miatt ragyogott szebben a nap Itáliában. A nagy örömben talán csak két ember maradt keserű kicsit; éppen az a kettő, aki az utóbbi évek alighanem legnagyobb melóját végezte el ezért az eredményért.

A győzelmi sorozatot a Forma–1-ben a Ferrari kezdte Malajziában, és ekkor csak a legvérmesebb olasz rajongók hittek abban, ami a nap végére megtörtént. A gyorsasági motorsport királykategóriájában, a MotoGP-ben ugyanis a Yamahával versenyző nemzeti hős Valentino Rossi csodálatos győzelmet aratott. Méghozzá úgy, hogy mellette a pódiumon a Ferrari utáni másik nemzeti büszkeség, a Ducati két versenyzője, Andrea Dovizioso és Andrea Iannone feszített. Arra, hogy a bolognai gyár két motorosa is dobogóra álljon, emberemlékezet óta nem volt példa, és bizony arra is csaknem kilenc évet kellett várni, hogy a mára teljes ibériai fennhatóság alá kerülő világbajnoki sorozatban ne mutatkozzék spanyol versenyző az emelvény valamelyik fokán. Győzelmével Rossi újra beírta magát a sportágtörténeti könyvekbe, hiszen legutóbb pontosan öt esztendővel ezelőtt, a 2010-es Katari Nagydíj után vezette a vb-pontversenyt.

Sikerére nyolc-tíz körig nem sok jel utalt. Ahogyan „rendesen”, az olasz géniusz bűn rossz rajtot produkált, és az első körben a kiábrándító tizenkettedik helyen motorozott. Innen kezdődött a felkapaszkodás. Az igazi meglepetés azonban abban állt, hogy az elöl haladó hármasban nem a MotoGP utóbbi éveit „legyaluló” és unalmassá tevő Honda gépei száguldottak, hanem hosszú ideje csak szenvedő, lassan már minden rossz vicc tárgyát képező Ducati konstrukciói. A két Andrea olyan lenyűgöző produkcióval keserítette el a hozzá csatlakozó kétszeres világbajnok spanyol Jorge Lorenzót, hogy a szurkolóknak szinte könnybe lábadt a szemük. Ebben a trióban tűnt fel a fél távnál Rossi. A végén pedig azt mondta a nagy Valentino: „Ez volt életem legnagyobb diadalainak egyike.”

Hármas befutó: balról Rossi, Iannone, Dovizioso Fadi Al-Assaad / Reuters

Ezzel szemben a második helyen befutó Dovizioso olyan szomorúan szállt le a vörös-fehér gépéről, hogy az a tévé előtt is fájt az embernek. Hatalmas csatában kapott ki, s ez még akkor is rosszul esett neki, ha a második helyről néhány hónapja nem is álmodhatott a gyenge motorja miatt.

A Ducati váratlan eredménye arra is rámutatott, hogy akad még egy Rossihoz hasonló olasz zseni a bokszok környékén, ám ő a tervezőasztalnál ül. Gigi Dall’Igna ugyanis valóságos csodát tett a bolognai gyárnál, bár az eredmény egyelőre egyfutamos. A mérnök két éve érkezett a bukdácsoló Ducatihoz a másik olasz gyártótól, az Apriliától. Új tervezési szemléletet vitt Bolognába: nemcsak blokkot épít, majd köré vázat – ahogyan eddig a Ducati tette –, hanem a két rendszert együtt kezeli. Bár a váratlanul jól sikerült futam dacára ő is szomorú volt – annak ellenére, hogy erre az évre csak egyetlen győzelmet remélt, s az majdnem azonnal össze is jött –, keserűsége aligha tart sokáig. Versenyzői pedig biztosan örülnek a jelenlétének, mert Dall’Igna már-már úgy kezeli őket, mintha azok a saját gyermekei lennének. Ez fölöttébb furcsa a Forma–1–éhez hasonlóan rideg légkörű világ(bajnokság)ban. Érthető, ha a harmadik helyen befutó Iannone nem győzött hálálkodni a mérnökzseninek és a Ducatinak a futam után.

Mivel a bolognaiak néhány esélykiegyenlítő kedvezményt még megkapnak a Yamahával és a Hondával szemben – éppen azért, mert az utóbbi éveik gyalázatosan gyengék voltak –, Dovizioso szezon előtti nyilatkozatát immár tényleg komolyan kell venni. Az Andreák egyike azt mondta: „Határozottan az a véleményem, hogy a Ducati beleszólhat a végjátékba.”

Így pedig lehet folytatni Sebastian Vettelnek a csapatrádióba üvöltött mondatát, hogy a Ferrari visszatért. Újra itt van Rossi és a Ducati is.