Gór Nagy Miklós vagy éppen a montenegrói Drasko Brguljan tempózik újabban nap mint nap ott, ahol normál hétköznapokon nyugdíjas nénikék lubickolnak virágos úszósapkában, de az időutazás visszafelé is „működik”: Szívós István, Bodnár András, Konrád Ferenc meg Sudár Attila hajdani kétszeres BEK-győztes, hétszeres magyar bajnok OSC-je a hetvenes évek után ismét tényezővé vált a vízilabdasportban. Olyannyira, hogy a Vincze Balázs tréner dirigálta, a múlt évadban még a Szeged színeiben szereplő, de az ősszel a XI. kerületbe „költöző” játékosokra építő különítmény a BL főtáblájára jutásért kapaszkodik éppen a Szolnokkal szemben.

Varga Dániel (kék sapkában): szem a labdán Reviczky Zsolt / Népszabadság

A sportágbéli történéseket csak felületesen követők – vagy azok, akik netán leragadtak az 1956-ban és 1964-ben olimpiai bajnok Kanizsa Tivadar nevével fémjelzett éránál – a rivális kilétén is felkaphatják a fejüket, pedig a Szolnok mára kész világválogatottá fejlődött, s immár a legújabb kor hazai „Vasasa”, „Újpestje”, „BVSC-je” vagy „Egerje” lett belőle.

Nagy Viktor, Varga Dénes, Varga Dániel, Madaras Norbert, Vámos Márton, Kis Gábor, Tóth Márton, továbbá a szerbek két világbajnoka, Zsivko Gocsics és Milan Alekszics is ott feszít az impozáns színlapon, s komoly fantázia kell annak elképzeléséhez, hogy ez a sztárcsapat nem mossa le a hazai szinten jó erőkből álló, a közvetlen nemzetközi élvonalhoz azonban mégiscsak kevésnek látszó házigazdát.

De az első negyed arról tanúskodik, hogy nem mossa le: az OSC ott liheg az esélyes nyakán, sőt Gór Nagy olyan parádés ejtéssel hívja fel magára az ékszerdoboznyi (az embernek valahogy az az érzése támad: éppen a vízipólóra kitalált) uszoda lelátójának figyelmét, hogy az övéhez képest Varga Dénes finom csuklóból eleresztett lökete vagy Madaras két dugója is kismiska.

Ezzel együtt a Szolnok zárja 4:3-as vezetéssel a nyitó nyolc percet, a szünetben pedig arról folyik a diskurzus a tribünön: a legrangosabb kontinentális klubtorna a sportág európai gittegyletének felfoghatatlan agyszüleménye, amennyiben a szervezet a legjobb tizenkettő közé nyolc garnitúrát a pénzéért enged be (ezért az „éltucat” tagja automatikusan az Eger), s csak a maradék négy helyért versenyezteti meg a többi résztvevőt...

A gólesőt ínséges időszak követi a második felvonásban, s még az is lehet, hogy a kialvatlanabbak elbóbiskolnak, ha nincs egy Mezei-gól, minek nyomán a szolnoki drukkerek hirtelen szurkolótáborrá varázsolják a szín házi közönséget (3:5). Hanem a folytatásban... Még a padszomszéd, a hajdani balkezes bombázó olimpiai bajnok Horkai György is összeüti a tenyerét, amikor a második félidő első szakaszának derekán az új-zélandi Joseph Kayes már a második gólt veri be a szolnoki kaput Nagy Viktor helyett őrző – szintén válogatott – Decker Attilának, így elévülhetetlen érdemeket szerez abban, hogy együttese fordít az álláson, s egygólos előnnyel várhatja az utolsó labdára úszást (8:7).

Ennek a fele sem tréfa – rögzíthetjük a szituációt, miszerint a láthatóan mindenre elszánt vendéglátók váratlanul kidugták a fejüket a víz alól, s mivel Vargáék még a befejező játékrészben is kínlódnak rendesen, a változatlanul tündöklő Kayes viszont pazar svédcsavarból is betalál, az utolsó pillanatokig bizonytalan az emlékezetes meccs végkimenetele. A vége aztán 11:11, de lehetett volna fordítva is, jegyzi meg mellettem valaki, és mélyen igaza van, hiszen az egyik fél az elszalasztott nagy lehetőség, a másik a vártnál gyengébb produkciója miatt bosszankodhat.

Visszavágó november 12-én Szolnokon, ahol az is eldől: az Eger mellett melyik lesz az a magyar együttes, amely végre viheti is valamire a BL-ben, ahol az utóbbi két évben csupa megaláztatás érte a magyar pólót.